Drogosok, alkoholisták, dohányzók és pedofilok. Ez a hír lengte be szeretett szarvasi táborunkat. De, hogy megbizonyosodjak róla, nekivágtam, hogy felderítsem, és lehetőleg megcáfoljam ezeket a súlyos rágalmakat.
Július 30-án tehát másodmagammal értetlen tekintettel álltam a felvonulási téri gyülekező helyen.
Egy évre is elegendő csomaggal felszerelkezve (csak hogy a fontosakat említsem: ennivaló /ki tudja, hátha szükség lesz rá/, telefon és pénz…) csak nem lehet majd olyan tragédia ez a két hét.
Egy ideig még bambán ücsörögtünk hatalmas bőröndömön, majd végül felpattantunk Frici hangjára. Ez már véresen komoly.
Szép lassan mindenki neve elhangzott, akinek a buszra kellett szállnia. Nekem viszont nem tetszett az elrendezés. Hogy lehet, hogy külön buszon üljek a barátnőmmel?! Egy szerény hiszti után elfoglaltuk helyünket korcsoportunk tagjai között, immáron együtt.
Jó három óra (és egy pihenő) utazás után megérkeztünk a „Lauder-Joint camp-be”. Mint mindig, minden tábornál, most is csalódtam egy kicsit. A svédasztalos étterem helyett egy átlagos ebédlő, a luxuslakosztályú szoba helyett pici lyuk, a tisztaságtól ragyogó mellékhelység helyett pedig megviselt, ősrégi WC-k vártak. De hogy ennél rosszabb is lehet, azt akkor még nem is sejtettem.
Hát, jött a szobabeosztás. „Fiúk- lányok, hármasával, négyesével álljatok össze!” Ez az a mondat, amitől minden magányos ) ember retteg. ’Nem baj, itt van Anita, a barátnőm, meg Reby … ésJvagy páros ( én. Valaki még jöhet ide!’
Hiába minden erőfeszítésem, hiába minden okoskodásom, nem jöhetett össze az általam kigondolt szoba-csapat.
„Jaj! Elfogytak a szobák. Nincs más választás, egy-egy embert berakunk pótággyal különböző helyekre.”
Itt eltört a mécses. Nem, nem sírtam, de kicsit bemérgesedtem. Hát nem képesek úgy szervezni, hogy mindenkinek legyen rendes helye?! Meg különben is, nem akarok idegenekkel összezárva lenni két hétig!!!
Hogy hogyan, azt nem árulom el, de végül elintéztem, hogy barátnőimmel együtt lehessünk. 😉
Elfoglaltuk szobáinkat (egy hatágyas szobát először rendeltetésszerűen hatan, majd heten, végül nyolcan vettünk igénybe…), és megkezdődött a táborozás.
Az első ebéd viszonylag csöndesen telt el.
Délután viszont, fel lettünk osztva korcsoporton belül kisebb csapatokra. Mi lettünk a Mamuszok. (Golán szinten voltak még a Csókosok és a Papucsok)
Madrichjaink, Ági és Miri, valamint pszihológusunk, Laci rögtön kezelésbe is vettek minket mindenféle „ismerjükmegegymást” játékokkal. (Elnézést, elmulasztottam megjegyezni, hogy négy korcsoport van; növekvő sorrendben: Negev, Galil, Golán, Hermon. A felügyelőink, programvezetőink pedig a Madrichok.) Kedvenc ilyesfajta játékunk az volt, amikor beceneved mellé még Jegy állatot is kellett mondani. Nagyjából így tudtuk egymást megjegyezni.
El is telt így a délutánunk. Következett a vacsora.
Ezen a fontos étkezésen, mint amilyen a vacsora, kezdtem úgy érezni, hogy ez a hely tele van dedósokkal. Ugyanis, miután és miközben mindenki evett, jött az éneklés, táncolás széken és földön egyaránt, országok és korcsoportok indulói… Kész őrültekháza, nem beszélve arról, hogy ezeket nemcsak a chanichok (táborozó gyerekek), hanem a madrichok is csinálták.
Első éjszakánk zavartalanul zajlott, gondolom, azért, mert mindenki álmos volt az utazástól.
Másnap reggel a hangosbemondóra ébredtünk, na meg arra, hogy golános madrichjaink minden erejüket bevetve próbálnak kirázni minket az ágyból (itt gondolok a vízzel való öntözésre, az mp-3-lejátszó, valamint a mini hifi hangos megszólaltatására, fényképezéssel való fenyegetésre).
„Mifkad! Everybody come to Mifkad tér to five minutes!”
Reggeli ima és a reggeli után megkezdődött a programdömping. Úszás, sport, tánc, ének, Madrich time, Peula (zsidó témájú beszélgetés), Pardes (válaszott témájú foglalkozás), project, art (kézműves), kenu, lovaglás…
Majd jött az esti program a Kupolában.
És ez így minden nap… Nem is írom le részletesen, mert abból nem sülne ki más, mint egy kisregény, de annyit mondhatok, nem untuk magunkat.
Az utolsó napokra már én is megszerettem az össznépi banzájokat, énekléseket, táncolásokat, idétlenkedéseket.
12 nap felhőtlen boldogság után egy pénteki napon eljött a búcsú ideje. Egymást ölelgetve, puszikat dobálva elhagytuk a buszokat, és végül a felvonulási teret is.
Örülök, hogy rászántam magamat az utazásra. Sok barátot, tudást és tapasztalatot szereztem.
Végezetül tehát bátran biztathatok mindenkit, hogy jövőre gyertek el ti is! És megnyugtathatom az aggódó szülőket: az első mondatomban felsoroltakról szó sincsen!
Hankovits Roxána
(forrás: http://macesz.lauder.hu/node/35)
KISPASZTI WEB 
