posztdok napló 36. – kisAbduli hétköznapok…

Vége a hétnek (ismét), amit a mai megbeszélés, kutatói beszámoló, tervezés is jelzett. A hétfőn előállított anyag vizsgálatával teltek a munkás hétköznapok. Néztük ezzel-azzal, tanulmányoztuk így és amúgy…

Ma végre megkaptam az egy éves diák-vízumom. Hogy miért csak most, s miért a harmadik nekifutásra a héten – inkább ne firtassuk. Vicces volt, a vízumos néni perfekt beszél magyarul. Hát igen, kicsi a világ.

Az ügyintézéssel párhuzamosan elkezdtem felfedezni a kampuszt. Jártam a helyi szupermarketben, amely tele van jobbnál jobban kinéző salátákkal és szendvicsekkel. A nano-büfé bolgár sajtos, sárga sajtos, halas, tojásos és gusztustalan csírás-avokádós szendvicsei már nehezen csúsznak le. Ma egyébként egy újabb helyen is jártam, a vízum átvételét megünnepelendő. A kis kávézó az adminisztrációs épülettől pár lépésre van. Minden csupa üveg, plexi, lapos tévék, internetezési lehetőség. Sokat költhettek a belső designra, ami az árakon is meglátszik. A háromszög szendvics remek volt.

A labormunkát természetesen időről időre megtöri egy-egy más-jellegű esemény is. Kedden a főnök tartott csapatépítést rananai (Tel-Aviv elővárosa kb. 12 km-re a ramat gani egyetemtől) otthonában. Meital, az osztály mindenese, fő ismerője s egyben szakmai oktatóm vitt kocsival másik két kollégával együtt. Ő olyan nekem kicsit, mint anno a kezdetekben a Kémiai Kutatóközpontban Aranka volt. Aki mindenhova elvitt bemutatni, megismertette velem, mit hol, hogyan lehet elintézni, aki bevezetett az intézeti körforgásba.  A tetőtéri teraszon volt a “buli”. Megismertük a “boss” feleségét és három kisgyerekét is. A társalgás nyelve 98%-ban a héber volt. A maradék 2% jutott nekem, angolul. Kicsit úgy érezhettem magam, mint ahogy kisAbdul kollégám a Pusztaszeri úton.

Közel négy évig ültünk a líbiai 40-es talán 50-es éveiben járó kutatóval egy szobában 2-3-an. KisAbdul minden reggel bejött a szobába, mi köszöntünk neki, ő tette a dolgát, mintát készített, csiszolt, mért. Általában háttal ültem neki, s nem nagyon éreztem motivációt, hogy hátraforduljak, s feltegyem a kérdést: “How are you today?”. Nagyritkán elhangzott közöttünk egy-két szó, de az egymást közt folytatott magyar beszélgetéseinket nem nagyon váltottuk angolra, ha megjelent az éppen aktuális irodánkban. Szóval így ment ez kb. 3 évig. Egy reggel megállított a konzulensem, s azt mondta, miért nem beszélgetünk kisAbdullal, itt van egész nap, s mi nem is szólunk hozzá. Gyakorlásnak se lenne rossz angolul beszélni. Elgondolkodtam a hallottakon, s másnap reggel beszélgetni kezdtem kisAbdullal. Számos érdekes dolgot tudtam meg a családjáról, a kultúrájáról, Líbiáról… az utolsó egy évben, mielőtt befejezte a doktoriját, s hazament szinte alig telt el nap, hogy ne értekeztünk volna.

Így utólag szégyenlem magam az első évekért. Talán a sors fintora, hogy most én vagyok a “kisAbdul”, s a többiek meg nagyon Pasztisak.

Lassan kezdek Bar-Ilanos lenni, íme egy video a kapmuszról, a nanoépület még csak épül rajt:

A macskarajongóknak üzenem, a nagy meleg hatására exponenciálisan csökkent a négylábúak napfényes órákban kifejtett utcai aktivitása. Ma 5 macskát láttam hűsölni egyetlen bokor aljában.

/mi lesz majd a héber helyesírással…/

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s