Dolgozunk, s talán ez a legjobb hír, amiről írhatok. Addig, amíg van oktatás az iskolákban, nyitva vannak az egyetemek, tartható és megélhető a helyzet. Délen már napok (van ahol évek) óta nincs ez így sajnos.
Megy a rádió a laborban, a zeneszámok alatt öt-tíz percenként megszólal egy hang: ceva adom mondja teljes nyugalommal, néha a zeneszám ütemére, hozzátéve az adot település nevét. Vörös riasztás, azaz légiriadó… Pár órát hallgatva, kezd olyan érzésem lenni, mint anno a vízállásjelentések követésekor. A huszadik “hajókravánok találkozása tilos” mondatnál az ember odacsapott volna a készülékre. Itt most életeket menthetnek a ceva adommal kezdődő mondatok…
Eső helyett rakéták hullanak délen. Beer Sheván, Ashdodban, Ashkelonban, a környező kisebb városokban, moshavokban, kibucokban. Feladtam, hogy kövessem, mikor, merre mennyi.
Mindemellett egész nap ellentmondó hírek jönnek a tűzszüneti megállapodásról. Ki kérte, ki mit ajánl fel, mikortól, egy esetleg több lépcsőben… Békéért kiáltanak a nyugati világ politikusai, de a rakéták hangja elnyomja ezt mind az izraeli mind a gázai oldalon.
A légierő szintén folyamatos támadásban…
A legfrissebb hírek szerint két, Izraelre irányított grad-rakétát foglaltak le a libanoni hatóságok az északi határ mentén.
Ma, végre eszébe jutott az itteni főnökömnek, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, e európai kutató számára szokatlan helyzetben. Sőt, a budapestitől is kaptam levelet. Szóval köszönet mindazoknak, akik írtak akár itt a blog kommentjeiben, akár Facebookon, e-mailben, sms-ben, azoknak hívtak telefonon, Skypeon. Külön köszönet a családnak és a barátnőmnek, akik odahaza talán sokkal nehezebben élik meg ezeket a napokat, mint én itt. Szóval, toda! enélkül a háttér nélkül nem menne!
Ideje hazaindulni, csendes utat!
KISPASZTI WEB 
Kedves Kispaszti! 4 évvel ezelőtt én is átéltem mindezt, közelebb a tűzhöz, Beer Shevában.Nem féltem, mert valahogy biztonságban éreztem magam a légiriadók ellenére. Mivel közel laktam a Soroka kórházhoz, azt hittem, hogy a mentők szirénázását hallom, még gondoltam is, milyen gyakran járnak arra mifelénk. Most újra átélem az egészet, és valóban, itthonról sokkal nehezebb megélni az ottani eseményeket. Nekem a gyerekeim élnek kint, így aggódok. Köszönöm a tudósításaidat, minden órában várom a folytatást. Az itthoni hírek kicsit késve érkeznek.