posztdok napló 263. – havazás a kánikulában, avagy 90 perc Jeruzsálemben

Kezdjünk hát egy új fejezetet a blog alapján írandó könyvben. A “szünet” után jöjjenek ismét a szentföldi gondolatok…

A tizenegy napos, Budapest – Gödöllő – Budapest – Komárom – Budapest – München – Szófia – München – Budapest útvonal sikeres megtétele után, hétfő délután azon kaptam magam, újra a Wizzair chek-in pultjánál állok sorban. Ezúttal minden zökkenőmentesen ment, persze az elengedhetetlen ismerősök most sem hiányoztak a tel-avivi madárról. A határon ismét rácsodálkoztak, miért van egyszerre diák- és munkavállalási vízumom is,… végül mégiscsak kitárult – szó szerint – előttem Izrael elektronikus kapuja a Ben Gurion Repülőtéren.

Repülőút, újrakezdés, újabb lendület, tervek, elvégzendő feladatok… ja és a remény, hogy “talán majd most megtalálom, azt az Erecet, amelyet 2011. júniusa óta keresek, de eddig még nem leltem meg.” 😦

Itt jut eszembe a szófiai korcsoportvezető-képzésen (erről majd egy másik posztban részletesen) volt egy foglalkozás, ahol a diaszpóra és Izrael kapcsolatát elemeztük. Nehezen álltam meg, hogy ne mosolyodjak el egy-egy pátoszos gondolat hallatán, a tarsolyomba gyűjtött élmények birtokában…

A taxis – hallva magyar mondataimat az itteni “pót-szüleimmel” folytatott telefonálás során -, megosztotta velem gyerekkori élményeit, amelyeket egy dél-izraeli magyar moshavban, Nir Israelben szerzett 4-5 évesen. Csak úgy sorolta, a hirtelen előtörő szavakat, mondatokat: “Gyere ide!…, asztal, fog,… köszönöm”.

A hétből hátramaradt három munkanap hamar elrepült. S bár hatalmas lelkesedéssel sétáltam le kedd reggel az egyetemig, gyorsan be kellett látnom, a tudomány útjai még mindig rögösek…

Az ország pészachi lázban ég, hamarosan beköszönt a kovásztalan kenyér ünnepe. A boltok polcairól lekerül minden kovászos, különböző gyártók maceszai versengenek a vevők kegyeiért, van már ünnepi szalvéta, s minden egyéb kiegészítő. A hétköznapi termékeken kis felirat vagy matrica jelzi, ha az ünnepen is fogyaszthatók.

Az élet úgy hozta, hogy egy fontos és örömteli megbeszélésre Jeruzsálembe kellett felugranom ma reggel. 40 percet vártam a 427-esre, hogy végre kihasználjam a szomszéd utca nyújtotta közvetlen járatot a fővárosba. Régóta tervezgettem a “nagy busztesztet”, sajna most sem jött össze. Maradt hát a 61-es az egyetemig. További 20 perc aszalódás a tűző napon a négyes út mellett, azaz pár perc után átmásztam a beton buszmegálló árnyékos oldalára, elkerülendő egy tavaszi napszúrást a 30-34 °C-os kánikulában.

Legnagyobb megdöbbenésemre, üres volt a járat, amelyre egyedül szálltam fel a megállóban. “Ne, má… itt egy közvetlen busz Jeruzsálembe, s rajtam kívül senki nem akar egész Bnei Brakból és Ramat Ganból felutazni a Szent városba???” Mire elértük Jeruzsálemet, már négyen ültünk a tömegközlekedési eszközön…

A táj elsuhant mellettem, gondolatban az otthoni havas helyzeten töprengtem, s azon bosszankodtam, miért nincs még mindig netes izraeli mobilom vagy miért nem egy EGGED internetes busz szolgálja ki a VEOLIA társaság helyett a 400 vonalat.

A hírfüggőség egészen a város első házaiig mardosott… azután a sokat emlegetett kanyar után megpróbáltam kikapcsolni a külvilágot, nem törődni hóval, hőséggel… Jeruzsálem készülődik, a bejáratnál sorakozó amerikai zászlók jelzik, hamarosan fontos vendég érkezik a településre Obama elnök személyében.

Buszpályaudvar, villamosozás, megbeszélés, a Mahane Yehuda pénteki piaci forgataga, alig 90 perc s már újra a buszon ültem. Elhagytam Jeruzsálemet, mintha csak Tel-Avivba ugrottam volna be… Nehéz ezeket a “jump”-okat feldolgozni, még így sokadszorra is… “Jövőre Jeruzsálemben??”, dehogyis ha akarom, minden nap! 🙂

Visszaérve végigolvastam a hírportálokat, updateltem magam a hóhelyzetből, elszörnyedtem gimis osztálytársamnak, az M1-es autópálya fogságából posztolt bejegyzéseitől, képeitől. Aggódva hallgattam a Komárom környéki híreket. Délután befutott a Belügyminisztérium üzenete a magyar mobilomra… “Akkor most milyen autóból, hova üljek át…” – élcelődtem magamban a szomorú helyzeten…