Állok az Arlozorov út melletti vasútállomás bejáratának közelében. Kedd este van, hazafelé igyekeznek az emberek a munkából. Mögöttem a pályaudvar, előttem a távolsági buszok megállója. Szokás szerint már megint csak nézek ki a fejemből. Próbálom magamba szívni az izraeli hétköznapokat. Pár hónap s vége a kinti kalandoknak, most kell még begyűjteni minél több pillanatot.
Egészen elmerülök a gondolataimban, s észre sem veszem a felém integető kollégám. Esküvőre vagyunk hivatalosak. Férjhez megy a labor egyik doktorandusza, a csoport mozgatórúgója.
Ez a hetedik esküvő kint létem óta. Talán az elmúlt harminc évben összesen nem voltam ennyi örömteli egybekelésen Szlovákiában és Magyarországon. Hogy is mondta gimnáziumi osztályfőnököm, Édes tanár úr valamelyik matek óra elején?: “Először egymás esküvőire járunk, majd egymás temetésére…” S ami az esküvőket illeti igaza is lett, pedig hogy megmosolyogtuk, a középiskola padsoraiban ülve.
Jártam vallásos és szekuláris mulatságon, askenázi és szefárd szokások szerint levezetett összejöveteleken. Voltam chaszenén délen, keleten és északon, nagyvárosban, erdőben, a “senki földjén”, távol minden lakott területtől. Együtt örültem az ifjúpárnak század, háromszázad vagy ötszázad magammal.
Az első esküvőt még izgatottan vártam, mára hasonlóan az “őslakosokhoz” a mindennapok részévé váltak ezek a szertartások. Vendégfogadás ínycsiklandó falatokkal, a hüpe az esküvői szertartással alatta, vacsora, kis mulatozás majd szép lassan elindul a násznép hazafelé. Másnap általában amúgy is munkába kell menni, szóval errefelé ritkán ropják hajnalig. Olyan az egész, mintha nem is valami különleges, életre szóló dolog részesei lennénk. Valahogy hiányzik az otthon megszokott, elvárt (?) emelkedettség, a pátoszos hangulat. Hétfőn színház, kedden esküvő, szerdán mozi… valahogy hasonlóan néz ki errefelé az ember szabadidős naptára.
Amerre csak elindul az utazó, mindenfelé talál esküvőkre specializálódott vendéglátóhelyeket, amelyek komplex szolgáltatást nyújtanak e téren. Nem beszélve a rengeteg szállodáról és étteremről…
Kezdetekben még tapasztalatlan voltam. Megjelentem például egy szépen becsomagolt, Európából hozott ajándékkal, s legnagyobb megdöbbenésemre nem volt hova letenni a dobozt. A borítékoknak kialakított bedobónyíláson sehogy sem sikerült beszuszakolnom a széfbe. Nehéz volt ráakadnom az ültetőkártyák hadában a sajátomra, szerencsére mára azért már kibetűzöm a héberül írt nevemet.
Az ételek tekintetében szintén vegyes a felhozatal. Pár hónapja egy fővárosi előkelő szállodában a saláta szinte már önmagától lemászott a tányérról, a hús vághatatlan… a kedd esti ünnepségen pedig pont ellenkezőleg, minden a helyén volt. Szóval mégis lehet puha marhahúst felszolgálni Izraelben, vontam le a “tudományos” következtetést.
Gépzene, zenekar, beszédek, baráti meglepetés programok színesítek még a közös délutánokat vagy estéket. A desszert büfékben végül magunkhoz vehetünk néhány kalóriát, de az odahaza elengedhetetlen tortát az ifjú pár marcipán figuráival ne keressük. Hét alkalomból egyszer sem láttam ilyet.
Ahogy ott hallgatom az esküvői baldachin alatt elhangzó hét áldást arra gondolok, talán tényleg itt az ideje kipróbálni, milyen lehet alatta állni…
Talán elsőre nem is merül fel a gyanútlan turistában, hogy Izrael a világvallások szent helyei, a természeti csodák, a high-tech és az innováció mellett az esküvők országa is. Mazel tov az ifjú párnak!
U.i.: Ma este találkoztam az egyik korábbi esküvő első gyümölcsével. Hogy is mondja az írás: “Szaporodjatok és sokasodjatok…”
KISPASZTI WEB 
Kedves Uram! Olvasom az irasait,es meg kell mondanom On sok mindent tevesen lat.De ez az on meglatasa.Viszont aki ilyen rovid ideig van Izraelben,az ne kritizaljon,ez vonatkozik az elozo irasaira.On sajnos mindent magyar szemmel lat.
Igy felre tajekoztatja azokat az embereket,akik nem ismerik Izraelt.
UDV Mezei Laszlo
Kedves László!
A blog műfaja arról szól, hogy az ember leírja szubjektív gondolatait. Mindazt, amit lát, hall Izraelben élve, s mindazt, amit ezekről a dolgokról gondol. Olyan ez mint egy napló.
“Ön sok mindent tévesen lát.”
Bizonyára így van. Az ember egyrészt hozza magával mindazt, amit odahaza tanult Izraelről, s összehasonlítja a hétköznapi valósággal. Néha ez a párhuzamba állítás nem mindig kedvező, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne róla írni, s továbbra is kék-fehér állom világban kéne leledzeni.
“.Viszont aki ilyen rövid ideig van Izraelben,az ne kritizáljon,ez vonatkozik az előző írásaira.”
Nem emlékszem, hogy bárhol kritikát fogalmaztam volna meg az országgal kapcsolatban. Csupán az elvárásaim és a valóság közti különbségeket gyűjtöm csokorba. Segítve mindezzel a hozzám hasonlóan a diaszpórában felnőtt generációt.
“Ön sajnos mindent magyar szemmel lát.”
Azt vallom, az ember sose feledkezzen meg arról, honnan jött, s sose adja le egy ország határán mindazt a pozitívumot, amelyet egy másikban összegyűjtött.
“Így félre tájékoztatja azokat az embereket,akik nem ismerik Izraelt.”
Sosem állítottam, hogy mindent tudok erről a helyről. Tanulok, s ezért is vagyok itt. Az Internetben az a jó, hogy mindenki olyan forrásokból tájékozódik, ahonnan szeretne. Blogomat rendszeresen szemlézi az Új Kelet, az Új Élet, s nemrég a Szombat is kíváncsi volt gondolataimra. Ha szerintük nem írok túl nagy baromságokat, akkor az már maga egy visszajelzés.
Ezután is – mint eddig – törekedni fogok több szempontból bemutatni, megvilágítani egy-egy blogbejegyzésemet. Örömmel olvasnám az Ön objektív blogját a valós izraeli helyzetről, ez bizonyára helyretenné az én félrecsúszott tájékozottságomat az ereci dolgokról.
Chag Pesach Sameach!
András