posztdok napló 292. – Hatikva…

Csütörtök este bebuszozunk Tel-Avivba, már több mint egy hete, hogy itt a feleségem és még nem láttuk a tengert. Igaz vasárnap este sétáltunk kicsit a tel-avivi kikötőben, de ez mégsem pótolja a sós vízzel történő érintkezést.

533984_10153098475820293_551857710_nA munkahét utolsó napjának kora estjén barátságtalan arcát mutatja a beach. Szeméttel teletűzdelt homokbuckákon gázolunk keresztül. A part döntő részén táblák és zászlók jelzik, hogy az életmentők hiányában nem javasolt a fürdés. Az szerintem valami rendszerhiba lehet, ha a turistaszezon kellős közepén sem fut életmentőkre, de főjön emiatt a szállodák vezetőinek és a turizmusért felelősöknek a feje. Néhol kong az ürességtől a Földközi-tenger széle, máshol át sem tudunk jutni a vízben üldögélők széksorai között. A nyilvános mosdók és öltözők állapotáról most szintén nem adnék részletes leírást, eddig sem voltam egy tel-avivi beachboy, de az elkövetkezőkben sem fogok azzá válni. A Neve Tzedek régi állomásán visszatér valami a város iránti szeretetből. Végigjárjuk az ismert boltokat, majd betérünk vacsorázni egy kis olasz étterembe. A romantikus idillt, csak az ételt kéregető macska zavarja meg…

CAM00251[1]Másnap ismét hátrahagyjuk a vidéket, Ramat Gant. A Rothschild utcában van találkozónk az ashkeloni rokonokkal. Miriammal és Aharonnal várjuk az idegenvezetést a Függetlenségi teremben. Jártam már itt turistaként 2005-ben és 2010-ben. Át sem fut az agyamon, mekkora hatással is lesz rám ez a hely perceken belül. Pár New York-i kiránduló és egy-egy amerikai és kanadai Taglit csoport tölti meg az ország történetének egyik legfontosabb szobáját.

Az idegenvezető aprólékosan ismerteti annak a pénteki napnak a történetét, amikor David Ben Gurion kikiáltotta a zsidó államot. A kék-fehér elbeszélés egy ponton szürkésbe fordul. Ekkor, az esti bulitól még álmosan ásítozó birthrigtosok is felkapják a fejüket. Az izraeli élet nehézségeiről van szó, a szomszédban, Szíriában, Libanonban, Egyiptomban dúló őrületről, s arról, hogy mindezek ellenére itt megpróbálnak normálisan élni az emberek. Iskolába, egyetemre járni, dolgozni. A háborúk 1948 óta sújtják a régiót, de az ország mégis Nobel-díjasok hadát adta a világnak. Az 50-es éveiben járó hölgy beszél 17 éves lányáról, aki hamarosan bevonul a hadseregbe. Aki ma még szinte gyerek, de holnap már a frontvonalban találhatja magát.

CAM00259Most először érzem igazán úgy, hogy ezek nem csak üres szavak… Amikor felhangzik a korabeli hangfelvétel Ben Guriontól, majd a rabbinikus áldás, végül felállunk a Hatikva, az új állam himnuszának első ütemeinél, hatalmába kerít valami: Oly sok mindent láttam itt az elmúlt több mint két évben: esküvőket, születéseket, temetést,  békésebb napokat, légiriadót, bevonuló munkatársakat, biztonsági szobát, örömet, bánatot… szó szerint megéltem Izraelt. Most már mehetek… Hangosan éneklem a “nemzeti dalt”, s közben mintha egy tehertől szabadulnék meg… A valós Izrael kép hiányának terhétől…

Kis piacozás, közös ebéd, s már úton is vagyunk hazafelé, mindjárt itt a Shabbat.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s