Három hónap jutott nekik, avagy a szurok és a dédszüleim

A világot járva gyakran megkérdezik az embert, honnan jött. Nem szoktam ezen a kérdésen gondolkodni, automatikusan jön a válasz: Komáromból.

Bár lassan tizennégy éve élek Budapesten, az OTTHON, az mégis csak ott van valahol a Duna és a Vág összefolyásánál.KN

Itt nőttem fel, idekötnek a csodálatos gyerekkor élményei. Itt jártam bölcsődébe, óvodába. Itt koptattam a Béke Utcai Alapiskola és a Selye János Gimnázium padjait.

Nagymamám itt vitt el először a zsinagógába, a Menház ódon falai között hívtak fel 13 éves koromban a Tórához a Bar Micvámon.

Itt hallgattam a történeteket dédnagyapámról, Paszternák Zsigmond pékről, a Tolnai utcából, feleségéről – dédnagyanyámról – Paszternák Máriáról. Hallottam a boldog komáromi éveikről, s a 30-as, 40-es évek sötét mindennapjairól. Mindig megrázott, amikor a Vészkorszak áldozatainak névsorában megláttam nagyapám három testvérének Margitnak, Dezsőnek, Sándornak és családjaiknak a nevét.

Sajnos személyesen nem ismerhettem a nagyapám. Szerettem volna megkérdezni tőle, honnan volt ereje 1945-ben hazatérni a kifosztott szülői házba, szembesülni a ténnyel, hogy nincsenek többé szülei, testvérei, nem tért vissza a sógora, sógornője, az ő gyermekeik… Szerettem volna megérteni, hogy tudott Komáromban családot alapítani, újraindítani a Tolnai utcai pékséget, majd az államosítás után még hosszú évtizedekig sütni a cipókat azon a helyen, ahol elragadtak tőle mindenkit, akiket szeretett.

Amikor feltettem ezeket a kérdéseket a nagymamámnak, aki 1945-ben jött Komáromba, ő mindig csak azt mondta: “Nagypapa annyira szerette ezt a várost, hogy soha nem tudott volna máshol élni. Mindazok ellenére sem, ami a családjával történt.”

A nyáron, 69 évvel az elhurcolásuk után, “visszatértek” a dédszüleim és megölt gyermekeik a Tolnai utca helyén lévő Komenský utcába. Amikor szeptemberben Izraelből hazajöttem, első komáromi utam hozzájuk vezetett. Megálltam az emlékezés kövei előtt, s hittem egy emberöltőnyire mindattól, ami velük történt, jár ennyi. Három hónap jutott nekik “odahaza”. Ennyi engedtetett meg az emlékező botlóköveknek, mielőtt valaki vagy valakik szurkot öntöttek rájuk.

Sorsuk időtlen időkre megőrzi a sárga csillag viselésének, a komáromi gettósításnak, a családi otthonok kifosztásának és a dél-komáromi vasútállomás marhavagonjainak kitörölhetetlen emlékét, bármennyire is szeretnék azt egyesek feledtetni szóban vagy egy kanna szurokkal.

Drága Mária dédanyám, Zsigmond dédapám, Margit, Dezső és Sándor, ha rátok szurkot öntenek, az olyan, mintha rám öntenék azt.

Nem tehetek mást, példát veszek Jenő nagyapámról, s ha forró szuroktól égetve is, büszke komáromi maradok.