Egyedül a többiek között (1997 nyara)

1996-ban a táborból hazatérve vetettük csak igazán bele magunkat kis hitközségünk életének szervezésébe, fogtunk hozzá az újságunk írásához. „Szarvas feelinget‿ szerettünk volna mi is teremteni odahaza. Talán, kicsit sikerült: Shalom klub, hangulatos összejövetelek, szarvasi játékok, foglalkozások,…
Az iskolában, amikor a nyári élményekről kellett beszélni, ódákat zengtem a táborról. A gimnáziumban sokan tudták, hogy zsidó vagyok, de valamiért sosem tettem hozzá, hogy ez egy zsidó tábor. Mindig olyasmiket mondtam, hogy ez egy nemzetközi hely, különböző foglalkozásokkal, sporttal, tánccal…

Határozatlan ember voltam, vagyok és valószínű leszek is. Ezen a nyáron egy korszakhatárhoz értem, a bátyám kinőtt a táborból. Sokaknak persze ez nem jelentett akadályt. Legendák keringtek olyanokról, akik 20-22 évesen is táborozók voltak, noha a korhatár elvileg 17 év.
Szóval akartam is menni, meg nem is. Egyedül? Alig ismerek valakit, ki tudja, kikkel kerülök egy csoportba. A második turnus annyira nem volt jó, akkor harmadik vagy negyedik? Az első túl korán volt. Egyszóval túlcsúsztam a jelentkezési határidőn. A nyári szünet elején pánikba estem, nyár Szarvas nélkül!!! Neeem!!!! Szüleim megmozgattak minden követ, végül mégis sikerült bejutnom a negyedik turnusba. Elhárult minden akadály, gondoltam.
Három héttel a tábor előtt kórházba kerültem vakbélgyanúval. Szörnyű volt, két hét a komáromi sebészeten. Úgy volt, hogy rögtön műtenek, végül sok vizsgálat után hazaengedtek. Béltükrözés, korházi kaja, egy amputált lábú szobatárs, aki éjszakákon át kiabált. Néhány este egy rácsos ágyban, mert nem volt több üres ágy…
Az egyetlen, ami az erőt tartotta bennem a betervezett szarvasi nyaralás volt.
Végül elmehettem, a Dózsa György úti gyülekezőnél alig ismertem valakit. Másodiknak értünk oda vasárnap kora reggel. Egy drapp kocka ladából bámészkodtak ki erősen unserans vonású szülők, tudtuk, jó helyen járunk. Ideges voltam, mint mindig, amikor Szarvasra indultam. Akadtak azért „régi‿, Andi, Piri, Judit, a trió tavalyról. Az út hosszú volt, mint mindig. Iszonyatosan flusztrált, hogy itt mindenki ismer mindenkit, csak én nem ismerek senkit. Ebben az évben Nóri és András csoportjába kerültem. Ez az András nem a tavalyi András volt. Egy zsidó táborban minden második fiú András vagy Dávid, és minden második lány Eszter vagy Zsuzsi. A csoport nevünk „Menjünk a Ping-Pong‿ –ba volt. Pihent agyú vezetőink kitalálták, mennyire vicces, ha a három golános csoportot: „Tűzriadó mindenki menjen a Ping-Pongba.‿ név egy-egy részletével nevezik el. Nemzetközi programokon először a Go to the ping-pong néven futottunk, de a második hétre már csak ping-pongként emlegettek minket.
Pozitív dolog is történt, végre kőházba kerültem. Hét ágy volt a szobában, és fürdőszoba vécével. Ekkor tanultam meg az ősi törvényt, kőházban sosem végzi az ember a nagydolgát. Ágy válik mindenki számára rendszeres napi programmá, hogy megtalálja azt az illemhelyet, ahol a legszívesebben, a legkényelmesebben végezheti el a dolgát. A közös zuhanyzóknál lévő wc-ket az átlag ember csak végszükség esetén veszi igénybe. Maradt tehát az utóbbi években a Bet Dávid két darab vécéje a kőházak lakóinak, illetve 2004-től az ebédlővel szembeni vécék is európai színvonalon várják a látogatókat.
Szobatársaim sokfélék voltak, itt volt Bence, akivel jó barátok lettünk, igaz a 98-as szarvasi táborozás után nem sokat találkoztunk. Gábor Bence barátja a Kürt Alapítványi Iskolából. Plussz ehhez további négy srác, a nevükre már nem emlékszem, az egyik nyakában egy sál lógott állandóan. Utólag visszagondolva ez kicsit furcsának tűnik az augusztusi melegben. Festőnek tanult, ha jól emlékszem, én csak rózsaszín párducnak hívtam a nagy hasonlóság miatt, és itt volt még Maki is, aki a turnus agyonszívatott jelzőét is magáénak tudhatta. K. Dávid a második turnus rettegett cézára előszeretettel tette látogatásait szerény hajlékunkban, hogy Maki barátunkon mutassa be rendíthetetlen hatalmát és erejét. Engem Csücsörinek nevezett el, a dolog már akkor sem izgatott annyira. Egy-két évvel később már, mint ifjúsági vezető találkoztam vele a képzéseken, pár hónapja a 91-es buszon futottunk össze, de már nem ismert meg.
A csoport egy évek hosszú sora alatt összeszokott társaság volt. Az egész turnusnak „vége‿ íze volt. Hasonló érzés volt ez, mint amikor a híres csehszlovák Humberto cirkusz Komáromban trartott utolsó előadására mentünk el egyszer. Már a műsor előtt sorra indultak a lakókocsikat húzó teherautók, s alig léptünk ki a sátorból, már bontani is kezdték.
Emlékszem, voltak lányok, akik nagyon tetszettek, de a nevük mára feledésbe merült. Abban az időben teljesen naiv voltam még. A társaságomban, ha egy fiú a turnus második hetében megfogta a lány kezét, az maga volt a mennyei érzés. Később ifjúsági vezetőként hallottam, hogy azért akkor is folytak más dolgok a táborban. Néhány éve, a kétezres esztendők kezdetén nem egy embertől hallottam, hogy a legnagyobb korcsoportokban Szarvas csak a szexről szól. Én nem hiszem, de akit a téma bővebben érdekel, az mindedképpen olvassa el a 2002-ről szóló fejezetet.
Egyedül voltam, bár próbáltam magam jól érezni, de a feloldódásra még éveket kellett várnom. Talán nem is oldódtam fel igazán soha, csupán kiábrándultam, leromboltam a saját magam által épített szarvasi víziót e számomra kultikus helyről.
A szülőnapon szüleim és testvérem is meglátogattak, ez nagyon jó érzés volt. Minden évben öt képeslapot írtam, egyet-egyet nagymamáimnak, egyet a nagynénimnek Pestre, a nagybácsiméknak Zürichbe, a szüleimnek és egy nagyon kedves ismerősünknek Teri néninek Jeruzsálembe. Mikor kicsi voltam, ő vigyázott rám Komáromban.
A tábor legnagyobb újdonsága a projekt beindítása volt. Mindenki választhatott egy tevékenységet, amiben a 12 nap alatt részt vett. Tábori rádió, dráma játék, tánccsoport szerepelt a kínálatban. Én a Szarvas Times csapatába kerültem. Ebben az évben jött létre ugyanis a tábor újsága. A büfés nénivel készítettem riportom bele is került a lapba.
Igazi gondtalan gyermeki vakáció volt ez, olyan problémákkal, melyeket magamnak generáltam.