Visszatérés (1996 nyara)

1996 tavaszán a Budapesten élő nagynénink hívta fel a figyelmünket újra a szarvasi táborra. Az Erec című újságban találtunk jelentkezési lapot. A szlovákiai csoportba többet nem szerettünk volna menni az előző években szerzett negatív tapasztalataink miatt. Elszántuk magunkat, s elindultunk immár harmadszor. Abban bíztunk, most már tényleg olyanok leszünk, mint a többiek, magyarul beszélő zsidók.

A második napon egy chanich társunk megkérdezte, ha Szlovákiából vagyunk, hogyhogy tudunk magyarul? Ehhez már nem tudtam hozzáfűzni semmit, mi sose fogunk a többséghez tartozni?

A Felvonulási téren a gyülekezőnél senkit sem ismertünk, felolvasták a nevünket beszálltunk a buszba, s elindultunk oda, ahova mindig is tartoztunk. Három éve voltunk utoljára a táborban. Megérkeztünk, valaki azt mondta: „golánosok gyülekező a teraszon!‿. Fogalmunk se volt, milyen korcsoportok vannak, mi melyikben vagyunk. Milyen a táborrend, mi az a peula, miben különbözik a madrich time-tól.

Ismét faházba kerültünk, hárman voltunk. Szobatársunk Laci egész jó fej volt. Elkezdtük újra megtanulni a szabályokat. Énekeltünk az ebédlő mögötti éneklőteraszon, ártoltunk az ART-ban, és utáltuk, ha sportfoglalkozásra kellet mennünk…

Külön csoportokba kerültünk, az első magyar madrichjaim nagy hatással voltak rám. Később, ifjúsági vezetőként számtalanszor állt előttem példaként az ő munkájuk. Ez volt a Gr. Nr. 1. 1. 1. (gruppe numero ö ö ö) csoport Péter és András vezetésével 96 nyarán a második turnusban. Abban, melyről később kiderült, a leginkább zárt közösség, olyan ahova évről évre ugyanazok jönnek, és iszonyat nehéz beilleszkedni közéjük. A csoportban nagyon jól éreztem magam. Érdekes, a tizenkettőből négyen korcsoportvezetők lettünk, ez azért nem rossz arány.

Itt ismertük meg Andit, Pirit és Juditot, akikkel a mai napig is tartjuk a kapcsolatot. A hármast, mely elválaszthatatlannak tűnt, s az idő mégis szétoszlatta. A legemlékezetesebb a Párdesz volt. Ez egy választható foglalkozás, különböző témákban. Tamás, a rabbi jelölt és Kati foglalkozásán sokat tanultunk a zsidóságról. Ezt mind hasznosítani tudtuk a Komáromi Zsidó Hitközségben ekkortájt megkezdett munkánkban. Kis közösségünkben elkezdtünk egy klubot szervezni és egy újságot kiadni. Egyszer talán erről is születik majd egy könyv.

Átéltük Szarvason az első szülők napját, az első golános shabbatot. Mi az egész évre töltődtünk fel itt zsidóság tekintetében.

Egy nap után mindenki olyan volt, mintha mindig ismertük volna egymást. A tábor program programigazgatója egy újságban egyszer azt nyilatkozta, sajnos a tábor varázsa a kerítésen kívül megtörik. Milyen igaza volt. A két hét után, mikor felérnek a buszok Pestre, mindenki rohan a szüleihez, s húsz perc múlva már senki sincs a téren. Néha még el se köszönünk egymástól. Születnek persze életre szóló barátságok, szerelmek, de a többség alig találkozik évközben. Háromféle táborozó létezik:

1. Aki le jön a táborba, és egy életre megutálja.

2. Aki eljön a táborba, és hosszú időre itt ragad.

3. Aki évek múlva újra visszatér, s megleli a „szarvasi csodát‿

Végre egyszer valahol tényleg jól éreztük magunkat! A tábor után több lánnyal is leveleztünk. A csoportunk az első és az utolsó foglalkozását a játszótéren a hintáknál tartotta, útravalóul egy Csiky Gergely idézetet kaptunk, ma is ott lóg az ágyam felett: „A fiatalság olyan hiba, mely napról napra kevesbedik