Mielőtt belekezdek a tegnap kora este és éjszaka történéseinek összefoglalásába – megszegve az eddigi íratlan szabályt, hogy Izraelen kívül nem írok blogot – előre kell bocsájtanom mindaz amit papírra vetek az A320-as repülőgép 20. sorából megfogalmazott szubjektív vélemény.
A csütörtöki nap teljesen szokványosan indult. Behúztam a bőröndömet az egyetemre, hogy munka után azonnal a Ben Gurion Repülőtérre taxizzak. Ez volt a harmadik utam a fapados légitársasággal. Kicsit fura volt, hogy öt óra helyett, csak 20 perccel később lehetett beállni a biztonsági kikérdezéshez kígyózó sorba, no de most ezen ne akadjunk fenn. Mintha a biztonsági emberekből is kevesebb lett volna a megszokottnál. Nagy nehezen beindult a check-in, majd jött az újabb sorban állás az útlevél ellenőrzésnél és az átvilágításnál. Utolsóként elértem az egyes terminálról a hármasra menő buszt, bár alig jutott hely az ajtóhoz lapulva, örültem, hogy nem kell harminc percig várnom a kietlen pusztaságban. A boldogság nem tartott sokáig. A második kanyart követően, megakasztott minket egy forgalmi akadály és a buszsofőr nemes egyszerűséggel leállította a motort és ezzel együtt a légkondicionálót is. Ott rostokoltunk vagy egy negyed órát a zsúfolásig telt járművön, az ablakok elkezdtek bepárásodni, s a sofőrhöz legközelebb állók hiába dörömböltek az elválasztó üvegfalon, egy kis oxigénért könyörögve. Hát megesik az ilyen, próbáltam higgadt maradni.
Jutott egy óra a rotunda világának ismételt felfedezésére, összefutottam egy szarvasi ismerőssel, akinek történeteimmel sikerült lyukat beszélnem a hasába.
A nyolc órás beszállításnál kezdett gyanús lenni a dolog. A pult teljesen üres volt. A máskor ott tobzódó földi kiszolgálók hadát nem lehetett látni. Eltelt 10 perc, 20, 25, mire az első két mobilján kétségbeesetten telefonálgató alkalmazott megjelent. 20 perc múlva sem fogunk elindulni, összegeztem a látottakat. A várakozók tömegét színesítette egy haszid zarándokcsoport. A kaftános-pajeszos hittestvérek jelenléte kicsit Bnei Brak szellemét idézte. Elindult az ilyenkor szokásos roham a székékért, látszott telt ház lesz a gépen. Éppen összeismerkedtem az ötvenes éveiben járó sortársammal, amikor a semmiből megjelent egy roma csoport.
Ugye mindenkinek megvan az Életvonat című film, amikor az önmagukat deportáló zsidó falú lakóinak vonatja összeakad a romák teherautó karavánjával. S ott az a jelenet, amelyben a mezőn együtt táncolnak és zenélnek a két nép fiai. Sajnos a kultúrák találkozása nem volt ennyire zökkenőmentes. Az ablak és a folyosó melletti helyek már elfogytak, s ortodox testvéreink elképedtek attól az ötlettől, hogy egy-egy hölgy beüljön közéjük. Viselkedésük szégyenletes volt. A kompromisszumkészség szikrája sem volt észlelhető részükről. Kezdtem szégyellni magam, őhelyettük is. A személyzet mintha ott sem lett volna, s mintha kihagyhatták volna a problémamegoldás tanóráját. Az utasokat a várakozás első két órájában senki nem tájékoztatta arról, mi is történik. Először elterjedt a hír, hogy nem engedik föl a csoport rabbiját a repülőre, mert nem váltott jegyet. Utána az a mendemonda járta, hogy a rabbi csak meg akarta áldani a repülőgépet, de ezt én teljesen alaptalannak ítéltem. Időközben befutott a magyarországi csoport öt tagja, aki már nem lelt ülőhelyet a fedélzeten. Egyre nőtt a feszültség. Az arabok egyre hangosabban szidták a rendszert, a mögöttem lévő sorban 20 percenként felállt egy gyerek és azt kiabálta: Éljenek az ateisták!
Aztán mindeni lehiggadt, majd újra kezdődött az egész, az ortodoxok felugráltak, a szekuláris izraeliek nyugtatták őket. Mindeközben a pilótafülke ajtajában ott állt egy kapitányszerű figura – a 20. sorból ezt tényleg nehéz volt megítélni – s úgy tűnt, mintha gyönyörködtetné a káosz.
Berohant egy civil ruhás rendőr, lerángatott egy ortodoxot, aki állítólag nekiment az egyik stewardnak. Amikor véletlenül a gép közepére tévedt az egyik kolléganője, megkérdeztem, nem illenék-e tájékoztatni az utasokat, hogy mi történik. A felelet az volt, hogy egyesek nem voltak hajlandók bekapcsolni az övüket. Amikor szóvá tettük utastársammal, hogy ne nézzen hülyének bennünket, közölte, hogy engem is leszállíttat egy rendőrrel, ha kiabálok vele. Sőt akár Budapesten is hívhatja a hatóság embereit. Nagyon megijedtem a szőkeségtől, amikor útközben neve, vagy azonosító száma felől érdeklődtem, nem volt hajlandó megadni. Szomorú az, amikor nem a légi utaskísérő van az utasért. Na jó, tudom, az olcsóságnak ára van.
Aztán megjöttek az egyenruhás rendőrök is – szerencsére nem értem – kivezettek újabb két ortodox utast. Valahonnan a semmiből előkerült egy eddig nem látott pajeszos kolléga, futkostak még töketlen földi kiszolgálók a gépen, majd szőke kedvencem bemondta, hogy túlfoglalás történt – talán mégis érdemes volt feltenni neki a kérdést. Önkénteseket kerestek, akik teljes ellátás mellett megvárják a szombati repülőt. Nem tudom akadtak-e ilyenek, vagy a Mistara által kiebrudalt utasoknak köszönhetően, mintha megoldódni látszott volna a probléma.
Az izgága ortodox csoportot látva, a személyzet úgy döntött, a gép addig nem indul el, amíg a rabbi követői le nem szállnak a gépről. Naiv elképzelésnek tűnt ez számomra. Hogy nézett volna az ki az esti híradóban, ahogy kaftánosokat rángatnak le Izraelben a Wizzair gépről. Egyesek megsértődtek és jiddisül azt kiabálták, hogy minden zsidó szálljon le a gépről, majd énekelni kezdtek. Erre mondják Izraelben, hogy balagan. Ki kell emelni roma testvéreink poénjait, amelyek derültséget csaltak minden magyarul beszélő utas arcára.
Hirtelen záródtak az ajtók, majd 20:45 helyett 23:16-kor felszállt a gép. Én már alig várom a visszautat.
KISPASZTI WEB 