Ma reggel a buszról leszállva azon töprengtem, hogy eddig minden munkahelyemre valamilyen 1-es számú tömegközlekedési eszköz vitt, Pesten a 91-es, itt a 61-es…
Furcsa dolog kutatónak lenni, vannak napok, amikor szárnyal az ember, élvezi a felfedezés örömét, a lombikok, kémcsövek, küvetták, műszerek varázslatos világát… és persze vannak napok, amikor a kísérletek nem úgy sikerülnek, ahogy elterveztük, amikor szórnak az adatok, amikor a mikroszkópban valami egészen mást látunk, mint amit szerettünk volna…
Szerencsére a mai nap az első kategóriába tartozott. Mérés, elmélkedés a látottakon, műszer tesztelés, szakmai megbeszélés… s a munka gyümölcseként végre megkaptam a laborkulcsot. Így már nem lesz gond, ha én leszek az 
utolsó esténként; esetleg valakinek nem tűnik fel, hogy ott mérek még a hátsó sarokban, s rám zárja az ajtót (erre is volt már kétszer példa – szerencsére a reggeli órákban)…
Egyszóval minden ment a megszokottak szerint, teljesen elmerülve a nanotechnólógia rejtélyes útjain, amikor egyszer csak fura érzés fogott el… Mintha valaki sms-et küldött volna, gondoltam. 16:58 volt, előszedtem a telefonom, s tényleg. 15:11-kor kaptam egy szöveges üzenetet Dávid barátomtól: “Kepzeld atfestik ma az imatermet”
Próbálok úrrá lenni a néha előtörő akut Szarvas-hiányomon (lásd egy-két korábbi bejegyzést). Már majdnem sikerült, erre az egyik szarvasi példaképemtől kapok egy sms-t!!! Hihetetlen,… persze jól esett.
Este végignéztem a tábori archívumom, az eredmény a mellékelt videó lett.
U.i: Ma egy macska rám ijesztett, az egyetemen sétáltam hazafelé, amikor hirtelen kiugrott egy szemeteskosárból…
/ha videoblogom lenne nem kéne törődnöm a helyesírással/
KISPASZTI WEB 