Reggel, amikor egy rövid bejegyzéssel újjáélesztettem a pár napig szunnyadó Posztdok Naplót, még azt terveztem, első izraeli posztom az otthon töltött napokról szól majd. Az élet módosította e elhatározást.

Történt ugyanis, miközben a 46C számú ülőhelyemet kerestem az ELAL LY366-os járatán, “ismeretlen ismerősként” megszólított egy hölgy: “Te vagy ugye a Kispaszti? Megismerlek a kép alapján! Olvastam minden bejegyzésed. Először végigmentem a korábbi 60-on, majd az újabbakat is.” – mondta mosollyal az arcán.

Ő ült az ablaknál, közöttünk egy izraeli hölgy, én a folyosónál. Néha átbeszéltünk magyarul nem értő útitársunk feje felett. Megtudtam, a hogy alijázik (“hazatér”) a Szentföldre, még sosem járt itt, most követi gyermekeit. Repülőn is vagy 35 éve ült utoljára. Így érthető, hogy kicsit izgatott – gondoltam.

Ahogy magunk mögött hagyjuk a km-ereket, egyre feszültebbé válik. Amikor feltűnnek a tel-avivi tengerpart első házai, könny csordul a szeme sarkába. S nem csak az övébe. Időközben a 46. sor harmadik utasa is bekapcsolódik a héber-magyar-angol beszélgetésbe. Az előző sorokban ülő rokonainak súgja lelkesen, hogy a mellette egy alijázó ül.

Esőfelhők között ereszkedünk le. “Annyira hihetetlen, ami velem történik. Reggel még Budapesten keltem fel a saját ágyamban, s most itt vagyok Izraelben.” – csuklik el a 60-as éveiben járó “néni” hangja. Lassan elérjük a földet, már nem csak a szeme sarkában látom a meghatottság örömcseppjeit. Próbálok, férfiasan viselkedni, s visszafojtani a sírást. Az első percek az új otthonban, egymásra kacsintunk az izraeli turistával, katartikus pillanatok!

/képek forrása/