posztdok napló 115. – a magánynak nincsenek GPS-koordinátái

Túl vagyunk egy újabb szentföldi hétvégén… 48 órán, amikor az ember megpihen a munkával teli hétköznapok után. 48 óra, amit, ha nem utazással és vendégeskedéssel tölt a posztdoktor, többnyire marad a házimunka, takarítás, mosás és az alvás. Ja és azok a bizonyos gondolatok… percek, amikor leperegnek az eddig átélt élmények, jövőbeni tervek…

“A magánynak nincsenek GPS-koordinátái” egyike azon címeknek, amelyek még a nyár elején jutottak az eszembe. Szép lenne csak pozitív dolgokról blogot írni, de egy idő után kevésbé tűnne hitelesnek,… S hogy mikor is jutott eszembe ez a bejegyzés-téma… Ha felteszem a kérdést, melyik az a napszak, amely a legnehezebb itt a távolban, a válasz egyértelműen az este lenne: amikor kilépsz az egyetemről, lassú, egyre nehézebb léptekkel elmész a buszig, vársz a megállóban, megváltod a jegyedet, végigutazol a már jól ismert kilenc megállón, leszállsz, felsétálsz a Negba utca végére, átvágsz a zebrán, látod a zöldségesnél reggel óta érintetlenül heverő citrus-halmokat, lebaktatsz a kutya és macska sz…os Hamelech Josefen, majd fel a 25 lépcsőn, a kék kulccsal kinyitod a bejárati ajtót, elszörnyedsz a vendégház előterébe bezsúfolt távol-keleti giccs áradattól és a megszokhatatlan illatú légfrissítőtől, megérinted a mezüzét az ajtófélfádon, rátalálsz a megfelelő kulcsra, benyitsz, belépsz és magadra zárod az ajtót.

Ennyi, kiléptél Izraelből, s még a Ben Gurionra sem kellett kitaxiznod. Pár négyzetméternyi térben mozogsz, amely leszámítva a tv-adás héber nyelvét bárhol lehetne… Pesten, Komáromban,… Csak elfordítod a kulcsot odabentről, s ott vagy a nagy űrben. Egyedül, magányosan. S bár biztos jön majd egy-két skype hívás, s rád ír valaki az 1000 Facebook ismerős közül, a Nanopaprika 5300 nanobarátjából… a hűtőben mégis csak magadnak keresel valami vacsorafélét.

Hát igen, olyan csak az amerikai mozikban van, hogy valaki egyszerre sikeres kutató, közösségszervező, ifjúsági-vezető, tudománynépszerűsítő, webmester, újságíró, blogger, s mellette még a magánélete is kiegyensúlyozott… Persze tudom, vacsi után neki kéne vágni Tel-Avivnak, társaságot, barátokat, barátnőt keresni… Mondta is múltkor az egyik operátor odabent, aki a posztdok-létről faggatott, hogy azt ne várjam, hogy valaki egyszer majd bekopogtat a ramat gani szobám ajtaján.

23:06, lassan ideje befejezni az elmélkedést, reggel vár a tudomány… meg amúgy is mit gondolsz kedves KisPaszti? Az Olvasóidnak talán nincs elég saját családi, munkahelyi, megélhetési, egészségügyi gondjuk, bajuk… Inkább írjál csak a szép és érdekes dolgokról. Na jó, tov beseder!

/a felső kép forrása: Internet/