A csütörtök esték, az “amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra” jegyében a heti nagy-bevásárlás időszakai. A 61-es buszon teljesen véletlenszerűen hozom meg a döntést, a négy környékbeli szupermarket közül melyiket részesítsem előnyben. Van a kicsit messzebb lévő vadiúj, a parki óriási, a plázás mindig zsúfolt, és a közeli de nem esik útba. Múlt héten a kanyoni Mega-ban késztetést éreztem, hogy a kocsiba helyezzek egy akciós, három DVD-és Hupikék törpikék rajzfilmcsomagot. Na jó, bevallom, régóta filóztam már azon,  ha máshogy nem ragad rám a héber, talán meséket kéne nézni. Legalább négyszer, korábban is már majdnem beszereztem a kis kék apróságokat. Végül, sosem tettem a kosárba.  Szarvasi Negeves madrichként is picit túl infantilisnek találtam, hogy posztdoktorként rajzfilmeket vásároljak önmagam szórakoztatására.

Hupikékre sikeredett hát az előző sabesz. A kis kék erdei lények héber diskurzusa legalább elterelte a figyelmemet a szombat esti, a vendégház tulaja és az egyik renitens szomszéd közötti, folyosói “valóság showról”. Négy-öt epizód megnézése után egy elnevezés biztosan beíródott a szótáramba, Törppapát DARDA SZABÁNAK nevezik errefelé. Különös, amíg nem kezdtem a 133. blogbejegyzés írásához, eszembe sem jutott, hogy a Youtube-on is nézhettem volna héber meséket:

Igaz, mégis más az ágyam mellett látni minden reggel a DVD-és dobozt 🙂

Ha már a nyelveknél tartunk, kilenc hónap kemény kutatómunka eredményeként ráakadtam az első magyarul beszélő kollégára a nano-épületben. Teljesen véletlenül, épp  mintát vittem mérésre, egy eddig általam még nem használt műszerhez, amikor az előre egyeztetett megbeszélésen a laborvezető azt kérdezte, hogy angolul vagy magyarul beszéljünk-e? Azt szokták mondani, magyar szót mindenfelé hallhat az ember. Ezért sem fért a fejembe, miként fordulhat elő, hogy a kémia és a nanotechnológia területén még nem akadtam össze kárpát-medencei gyökerű tudóssal itt a kampuszon.

Mindezek mellett ezerrel pörög az izraeli hétköznapok mókuskereke. Rengeteg ötlet, feladat, kutatási kihívás jellemzi a nanos, csöppet sem szürke hétköznapokat. Ma reggel a szikrázó napsütésben káprázatos arcát mutatta Ramat Gan, repülni tudtam volna a boldogságtól, hogy itt lehetek… Aztán az egyetemi gyaloghídnál szembejött az első géppisztolyos katona, s én is visszaestem a földre a szárnyalásból.

Újra csütörtök, s hazafelé ismét betértem a szuperbe, ezúttal a vadiúj távoliba,… bizony, bizony, ez már egy másik történet…

U.i.: A tavasz megőrjítette a macskákat. A héten két verbális támadást is elszenvedtem. Az egyik esetben kedvenc padomon majszoltam az ebédre vett szendvicsemet, mikor elém állt egy négylábú, s félelmetes szuszogással részt követelt magának a sonkás kalácsból. Tegnap shvarmázás közben ugrott majdnem az asztalra egy folyamatosan nyávogó macsek… Ja, s az itteni cicák miért nem értik, hogy SICC!