A hét közepén elbizonytalanodtam, a tudomány malmai a szokásosnál is lassabban őröltek. Valahogy semmi sem akart a normális kerékvágásba visszazökkenni. Ültem az irodában, kattintgattam a számítógépen, irodalmaztam, s azon töprengtem, mit is kéne másnap reggel elkezdenem a laborban… Amikor szerdán az atomi erőmikroszkóp is elkezdett gyengélkedni, s hatórás megfeszített küzdelem árán is csak 1,5 használható felvételt sikerült kiszenvednem a megbolondult vezérlőprogramnak köszönhetően, reményt vesztve kullogtam vissza a másodikra.
Hátra volt még a csütörtök, a hét utolsó munkanapja. Reggel kinyitottam a szemem, az első gondolat, mely átfutott az agyamon az volt: “Érdemese egyáltalán bemennem?” Nem volt sok időm töprengeni, megszólalt a telefon. Az egyetemi kolléga, azzal indította a napot, hogy elveszett az egy hónapja leadott mintám, s ha arra járok próbáljam megkeresni az asztalán sorakozó rengetegben. Ólomnehéz léptek a 61-es megállójáig, “tényleg a jó buszra szálltam” – életérzés a 12 perces út során, fullasztó átkelés a 4-es út felett átívelő gyaloghídon.
“Most már beléptem a kapun, nincs visszaút.” – nyugtáztam lemondóan, miközben felmutattam az útlevelem az őröknek.
Első utam a -2 szintre vezetett. “Hát nincs meg a mintád!?” – sajnálkozott a műszer mellett a negyvenes-ötvenes éveiben járó kutató. Kb. 1,5 perc alatt ráakadtam az asztal egyik szegletén. “Van remény, az első sikeres kutatási feladat a héten!”.
Felérve a másodikra, monitort cipelő főnökömbe botlottam. “Ezt neked akarom adni! A gépedhez tegyük vagy az STM-hez?” “Természetesen a műszerhez, el kél ott egy nagyobb!” – vágtam rá oly meggyőzően, fókuszba helyezve a tudományt az önös érdekekkel szemben.
“Beszélnünk kell ma egy-két dologról!” – fűzte hozzá, miközben átvettem tőle a képernyőt. “Máris, csak hozom a jegyzetfüzetem!”
Percek múlva állok a szobája ajtaja előtt. Nem tudom, más hogy van vele, de nekem mindig gyomoridegem van az ilyen előre várható, de mégis hirtelen “akkor most megbeszélünk” projektek előtt. Fura, ez az érzés független a földrajzi elhelyezkedéstől, lehet Ramat Gan, Budapest, Szarvas… Kicsit a tábori, madrich gyűléseket és feedback-eket idézik fel bennem ezek a jelenetek. Amikor te vezeted a gyűlést vagy te adsz visszajelzést, az olyan egyszerűnek tűnik, okosakat, jól hangzó dolgokat kell mondani, s akkor nem lesz probléma. A másik oldalon viszont, izzasztóbb a helyzet. Minden mondatát át kell gondolnia az embernek, elég egy rosszul kimondott fél szó, s nem várt irányba indulhatnak az események…
“Nagy levegő, kopogás, benyitás” – az ötödik percben már kezdem érezni, talán ma sem hangzik majd el, hogy “András, pályatévesztés volt vegyésznek menned”. Három különböző témát beszélünk át aprólékosan, majd egy elektroműszerész műhelyében töltjük el a délelőtt hátralévő részét. Igazi “szaki-világ”, azt hiszem utoljára a Pusztaszeri úton, az ötös épület műszerész birodalmában láttam hasonlót. Hatalmas, fiókos szekrényekben sorakoznak az áramköri elemek, csavarok, apró kis kütyük. Minden annyira rendezett, szervezett, kicsit az az érzésem, mintha nem is Izraelben lennék. Alig egy óra alatt kezemben a kis, helyben összerakott műszer, mely kutatótársam lesz az elkövetkező hetekben. Kezdem egyre jobban érezni magam.
Kettőre transzmissziós elektronmikroszkópiai (TEM) mérőidőt “bookoltam”, kis késéssel meg is érkezik az operátor, s neki látunk a még vasárnap elkészített minták vizsgálatához. Alig telik el tíz perc, csörög a mobilom. A szomszéd laborba hívnak, ahol a reggel megtalált mintámat tanulmányozzák nagy-felbontású pásztázó elektronmikroszkóppal (HR-SEM). Egy hónapot vártam erre, s pont most amikor a TEM-nél is ott kéne ülnöm. Cikázom a két labor között az alagsorban. Időnként felpattanok, s egy “sorry” kíséretben átszaladok két ajtóval arrébb, tájékozódni a fejleményekről. Mindeközben persze ott zakatol az agyamban, hogy az új műszerrel csak egy mérést végeztem, s mit is kéne most odafent tennem, a mi laborunkban.
Pörög a tudomány, dőlnek a mérési eredmények miden irányból. Jók, kevésbé jók, de özönlenek. Miközben felfelé tartok a liften, elönt egyfajta boldogság érzés.Örülök, hogy vegyész lettem, kutató.
Nekiesem az eredmények értékelésének, időközben befut Péter is, a matematikus posztdoktor, aki előző este vette fel velem a kapcsolatot, miután a mamája kiderített a blogomat olvasva otthonról, hogy van legalább egy másik magyar posztdok is a Bar Ilánon:
“azt hiszem, valamelyik ünnepen volt (amiről én nem is tudtam, hogy lesz) hogy egyszer csak kora délután csütörtökön elkezdett gyanús lenni, hogy minden leáll, és meg épp elértem a sukkon a szó szerint utolsó árust akinek szó szerint csak egy darab faládája volt az el nem adott gyümölcsökkel, amit 10 sékelért odaadott, aztán a fejemen cipeltem egy óráig…, azt ettem napokig,…de otthon már várt anyukám e-mailje, amelyben kellemes ünnepet kívánt, mert olvasta a Kispaszti blogban, hogy ünnep van”
Eszmefuttatásunk során kiderül, Komáromban járt óvodába, s a törpés Gyerekpark, a Leninové sady … még élénken él az emlékezetében. Kicsi ez a világ, de nagyon!
Az időm sajnos limitált, lassan búcsúzom a földimtől, félbehagyom az eredmények rendszerezését. Pilkhaz kollégámmal nyugtázom, hogy mint a Szovjetunióban mondták: “majd a jövő héten” befejezem. Bnei Brakba vagyok hivatalos Ági nénihez és Smuel bácsihoz, ahol éppen Eszter és Pisti vendégeskedik a kisbabájukkal Budapestről. Ezer éve nem találkoztam velük, utoljára persze hol máshol, mint az alföldi Szarvason, még madrich korukban.
Az asztalon ott a friss Új Kelet náluk, a 19. oldalon benne az izraeli helyzetet elemző blogbejegyzésem nyomtatásban 🙂
Kell-e több erre a napra? Csak így tovább minden téren…
KISPASZTI WEB 