Tíz nap posztolási szünnap után újra visszatér a posztdok blogger. Az atomi erőmikroszkóppal (AFM) vizsgálgatom a tegnap, a kesztyűs dobozban kialakított nikkel-bevonatokat. Egy-egy paraméter állítása közben van pár perc elmerengeni azon a csodán, leírhatatlan édenkerti varázslaton, amelyet az elmúlt napokban átélhettem. Itt ez a blog. Másfél éve örömet, bánatot megosztok a kedves Olvasókkal. Most egy kicsit nehéz helyzetben vagyok. A szerelemről szeretnék bejegyzést írni. A szálról, amely eddig hiányzott a virtuális könyvem lapjairól. A szakmai, izraeli, családi élet mellett új tényező jelent meg a távolba szakadt kutató életében.
Nem, nem… pont ettől nem foszthatom meg mindazokat, akik a Kispaszti.com-ra kattintanak.
A történet nem ma kezdődött, 13 éve ismertem meg őt, hol máshol, mint kedvenc szarvasi táboromban. Ő volt az egyik főnököm, akitől kezdő ifjúsági vezetőként szó szerint rettegtem. Azt hittem, csak azért van, hogy leszúrjon, hibát keressen az általam tartott foglalkozásokban… Teltek-múltak az évek, s megszerettem, mint kollégát. Rádöbbentem, a korcsoportvezető azért van, hogy segítse az ifivezetők, madrichok munkáját. Mire előre léptem a nem létező ranglétrán, s együtt vezettük a ránk bízott “unit”-ot, már félszavakból is megértettük egymást. Tengernyi közös esti program és foglalkozás született az együttműködésünkből. Együtt értékeltünk, terveztünk, feedback-eltünk tíz éven át. Nem mondom, hogy sosem merült fel bennem, esetleg tovább is léphetnénk a szigorúan vett szakmai kapcsolaton, de az élet nem így gondolta…
Aztán eljött az idei nyár, újra Szarvas, korcsoportvezetői egy évtizedes jubileumi nyarunk, s már az előkészítő héten ott zizegett valami köztünk a levegőben. Még PhD-fokozattal sem találtam tudományos magyarázatot a jelenségre. Minden ment a megszokott kerékvágásban, készültek a gyerekeknek szóló peulák, teszteltük a táborszintű programokat, elmélyedtünk az oktatási témában…, de egy fura érzés végig ott mocorgott mellkastájékon.
A pre-camp után jött az első turnus. Kinek van ideje, 35 apróság felett felelősséget vállalva a szerelemre. Mifkád, napi hat foglalkozás, problémák, szülők, rohanás az orvosiba… Az ember gyakran azt sem tudja, hol áll a feje… s mégis amikor szembe jött, amikor ott ült velem az esti, nap-értekelő gyűlésen… Egy szó, mint száz, pár nappal magyarországi látogatásom vége előtt elcsattant az első csók közöttünk. A csók, amelyre tudat alatt már nagyon régen vártunk… 30-as, őszülő halántékkal, újra szerelmesnek éreztem magam…
Két és fél hónap távkapcsolat várt ránk. A korábbi esti, szülői hosszú Skype-olásokat felváltották a NAGY Ő-vel folytatott beszélgetések… Alig telt el pár nap, s kiderült, amint tud, meglátogat majd Izraelben. Őszintén szólva egy kicsit megriadtam, s nagyon meghatódtam… értem még Komáromig se nagyon utazott senki sem, nem hogy a Szentföldig…
Piros betűkkel véstem be a munkahelyi, Pestről hozott naptárba: OKTÓBER 5. 2:10 BEN GURION REPÜLŐTÉR
Már egy-két héttel a nagy nap előtt nekiláttam a takarításnak, szerény izraeli hajlékom “barátnő-kompatibilissé” tételének. “Milyen ciki lenne, ha egy koszos zokni esne ki valamelyik szekrényajtó mögül…” – lett rajtam úrrá a pánikhangulat. Egyre gyorsabban teltek az órák… Hűtő feltöltve, ruhák élre hajtva, közös programok megszervezve… Csütörtökön hamarabb befejeztem a munkát, utolsó simítások… A tükör előtt próbáltam fel az erre a napra vett új ingemet,… fésű keresés,… mély levegő…úton vagyok a repülőtérre. Picit remegnek a lábaim… Sosem vártam még a barátnőmet Izrael kapujában. Rózsával és I love you feliratú léggömbbel felvértezve lesem a harminc perces késéssel leszállt gép utasait. Enyhe gyomorgörcs, mint a Dózsa György úton a szarvasi turnusok kezdete előtt…
Nyílik az ajtó,… kilép szívem választottja a tranzitból. A haját lobogtatja a szél – mint egy sampon reklámban, – gyönyörűbb, mint valaha… Körülötte minden elhomályosodik,… elé sietek,… csak Ő meg ÉN a Ben Gurion várócsarnokában. Újra együtt vagyunk!!! Kezdődnek a közös szentföldi kalandjaink!
/folytatása következik/
KISPASZTI WEB 