Felocsúdva a viszontlátás első pillanataiból, a kijárat felé indultunk. Hosszú sor kígyózott a taxiállomás előtt. Valójában nem volt világos, ha az egyik irányból az utasok sorakoznak, a másik irányban a gépkocsik végeláthatatlan sora, miért nem lehet felgyorsítani a beszállítást. Valami kis irányítórendszert erre is kitalálhatnának ebben az innovatív országban.
Sorunkat kivárva beszálltunk minden idők legértetlenebb izraeli taxisofőrjének az autójába. Miután közöltem vele a ramat gani címem, a GPS felé kapott. “Aluf Sade, HaYarden, Negba…” – siettem a segítségére. Hajthatatlan volt, perceken át kereste az utcát az érintőképernyős kütyüjén, eredménytelenül. “Biztos ez az utca?” – fordult hátra hozzánk… “Aluf Sade, HaYarden, Negba…” – ismételtem határozottabb hangon. Úgy tűnt sosem indulunk el. “Tel-Aviv helyett Ramat Ganban kéne keresni” – vetettem oda az egyre feszültebb pilótánknak. “Sokkal egyszerűbb, ha az Aluf Sade, HaYarden, Negba útvonalon megy” – próbálkoztam harmadszor is sikertelenül. Nekiindultunk a GPS segítségével, feladtam a küzdelmem. Ott kezdett gyanús lenni a dolog, amikor a készülék határozott jelzése ellenére, nem kanyarodtunk le Haifa irányába a 4-es főútra. Hirtelen a fejéhez kapott a kormányos, meg sem álltunk Tel-Avivig. Extra éjszakai városnézéssel kedveskedtem barátnőmnek. “Hát nem vagyok egy rendes pasi?” – gondoltam a másfélszeresére nőtt menetidő utolsó perceiben…
Végre “hazaértünk”. Fel a sok lépcsőn, szezám tárulj. Az Interneten annyiszor látott szobácskám megelevenedett a messziről érkezett utazó előtt. “Jé, az asztal, s az ablak, meg a szék…” – sorolta a virtuálisan már megismert bútordarabokat a Nagy Ő…
A pénteki nap mindig gyorsan elrohan. Észre sem vesszük, s máris beköszönt a szombat. Pláne, ha az ember a szíve választottját tarthatja a karjaiban. Amikor azon gondolkodtam, mihez kezdünk majd az előttünk álló tíz nappal, egyben biztos voltam. Nem sajátíthatom ki társam minden percét. Időt kell szentelnünk az ország nevezetességeire is, mégiscsak a Szentföldön jár a látogató.
Ebédidőben eleget tettünk rokonaim meghívásának, a közeli parkban rendeztek kis ünnepi sütögetést. Végre nem egyedül szálltam fel a 67-es buszra. Mégiscsak más kézen fogva hallgatni a tel-avivi tömegközlekedési eszközön szóló zenét, mint magányosan. Talán kicsit a Facebooknak is köszönhetően úgy fogadták a párom, mintha ezer éve ismerőse lenne a másod unokatestvéreimnek. Sült húsok, saláták, édességek kerültek terítékre első közös izraeli ebédünkön.
Az ünnep előtti órákban szétnéztünk a blogomból már ő általa is ismert közeli utcákban, majd az erkélyen ülve figyeltük, amint lebukik a nap valahol a givatayimi házak mögött. A település elcsendesedett, beköszöntött a Sabbat, s elkezdődött az első közös, “összezárt” 24 óránk. A néha picit zavaró tábori szobatársak nélkül, csak mi ketten, együtt! Hmmm…
A hetedik, a pihenőnap kimenetele után nyakunkba vettük a várost, s Bnei Brak felé indultunk. Kedves szarvasi ismerőseinkhez tartottunk, Ági nénihez és Smuel bácsihoz. Számos alkalommal jártam náluk az utóbbi hónapokban, ez a látogatás mégis nagyon különlegesnek ígérkezett. Hosszú éveken át ott ültünk előttük a tábori étteremben. Hát igen, talán fel kellett volna néznem a tányérból, s észrevenni azt a csillogó szempárt ott a túloldalon… Egy órás vizitünk alatt végig kedélyesen beszélgettünk, felidézve a közös Körös-parti emlékeket. Már éppen távozóban voltunk a sátoros ünnep miatt a ház előtt felállított szukából, amikor vendéglátóinktól elhangzott: “Jó így együtt látni Titeket, annyi év közös munka után…”
“De még mennyire!” – motoszkált az agyamban, miközben elindultunk a Marom Neve vízeséses, szökőkutas parkja felé…
/folytatása következik/
KISPASZTI WEB 