Sokszor gondolkodtam azon, mit írok majd 200. bejegyzésként a Posztdok Naplóba. Valami emelkedettet, magasztosat szántam hűséges Olvasóimnak.
Erre tessék, itt ülünk ebben Felhőoszlopban. Laboroztam egy kicsit a reggeli bankos körmenet után. Álltam a kesztyűs dobozhoz lapuva, készítettem a kobaltos mintát. Perzse amíg az melegedett, cikáztak a gondolatok az agyamban.
Pár perce apa azt írta, menjek haza, ha kell, küldi a repjegy árát. Most kéne valami okos, praktikus döntést hozni. Azt gondolom, bárhol máshol lennék a világban, nem gondolkodnék egy percet sem, s felszállnék az első gépre. Lelkiismeret furdalás nélkül hagynám hátra az egész posztdoktori kutatást, kémiát, nanotechnológiát… de itt vagyok Izraelben, s ez mindent megbonyolít.
Elfuthat-e egy zsidó ember az “ígéret földjéről”, akkor amikor egész életében azt gondolta, ha egyszer menekülni kell majd az otthonából, ott van ez a közel-keleti ország, ahova majd mehet… Szép dolog a diaszpórában cionistának lenni, madrichoskodni, előadásokat tartani Izraelről, s aztán amikor itt van helyben az ember, az első megpróbáltatásokkor kiosonni a hátsó ajtón…
Hülyének, s persze felelőtlennek sem kell lenni. Amikor az ember nevét vésik valami emléktáblára, már késő ráészmélni, hogy a fenébe az elvekkel, mégiscsak azt a fránya életet kellett volna menteni.
Kicsit olyan érzésem van, mintha egy szarvasi dilemmabálon ülnék, s már megint egy olyan feltevésen agyalnék, amelynek valójában nincs is megoldása. Nincs IGEN vagy NEM, egy egyszerű válasz. A baj csak az, hogy fél óra múlva nem ér véget az esti program, s nem lehet kisétálni az Imateremből vagy a Kupolából.
Nézzük mi van a mérleg serpenyőiben: Egyrészt maga az ország nem nagyon törekedett arra, hogy olyan képet mutasson magáról az elmúlt másfél évben, amely azt sugalta, akár itt is le tudnám élni az életem. Másrészt van itt jópár közeli rokonom, akiknek ez az otthonuk, itt szülnek, nevelnek gyerekeket, itt a házuk, a múltjuk, a jelenük, a jövőjük.
Júniusban, amikor eredetileg haza kellett volna térnem, azt mondtam, bevállalok még másfél évet, teszem mindezt a karrieremért, a kutatói életpályámért… persze akkor sem volt az ország éppen a béke szigete, sőt már 2011 nyarán sem, amikor felszálltam a repülőre Ferihegyen.
Összegezve, itt ez a dilemma, s rágódom rajta… közhelyesen ez az élet, minden percben döntéseket hozunk, amelyekről csak utólag derülnek ki, helyesek voltak-e…
Most jött egy e-mail a jövőheti egyetemi szemináriumok listájával, még jó hogy vannak optimistább emberek is errefelé.
Ideje ebéd után nézni… Update a helyzetről, délen szakadatlanul szólnak a szirénák, aktív a légvédelem, hullanak a rakéták.
KISPASZTI WEB 
Én mar a banki lépéseket sem értettem, de Ramat Ganban arról meditálni, hogy repülj vagy sem, az végképp túlzás. Galuti gondolkodás , mar megbocsáss.
Galuti gondolkodás egy 30 évig a diaszpórában élt embertől. Én nem is várnék mást magamtól.