posztdok napló 276. – “Harminckét éves lettem én…”

Kevesebb mint két óra, s a 32. életévembe lépek… Napok óta József Attila sorai kísértenek… “Harminckét éves lettem én…”

Szülinapi depresszióm, már hétfőn elkezdődött. Fura ez az egész, most tényleg semmi okom nem lenne rá, hogy reggelente a “haragszom a világra” standard kifejezést ültessem ki az arcomra… Valamiért mégis otthon felejtem a mosolyt. Amikor Yom Haatzmaut előestéjén, Pini kollégámmal nekivágunk a négyes út feletti gyaloghídnak, minden lépés, mintha egyre nehezebb lenne… A mondatait, hogy ha gondolom, másnap szívesen lát lodi otthonában, már szinte meg sem hallom… 61-es, vánszorgás a szupermarketig, a létfenntartáshoz szükséges élelem beszerzése, s már úton is vagyok hazafelé… Kicsit megállok a felfújható húsklopfolók és bárdok alkalmi árusa előtt. “Jó lenne egy kék-fehér Dávid-csillagos műanyag kalapot is beszerezni.” – dilemmázom, végül nem veszek semmit.

Bezárkózom az “év legvidámabb napján” a csigaházamba, társam a nagy Ő a Skype-on és az ünnepi műsort ontó tv-készülék. Azaz csak zárkóznék. A kinti tűzijáték zaja kicsalogat az erkélyre… s pár perc múlva már a tulaj kiabálását hallom. A tetőre invitál, onnan jobb a kilátás. Még csokit is kapok. Facebookon üzen az egyik másod-unokatesóm, reméli valami jó kis buliban töltöm az államalapítás évfordulójának pillanatait. A bostoni események hatásra előtör a hírfüggőségem, s egyszerre négy hírcsatornát követek a neten…

Másnapra nagytakarítást időzítek, a háttérben régi izraeli dalok idézik a 65. évfordulót. Munka közben, megint a költő sorai jutnak az eszembe. Most már a Kaláka együttes dallamit is dúdolom… Ashkeloni ismerősök és rokonok érdeklődnek hogylétem felől, az utóbbiak megjegyzik, gyakrabban telefonálhatnék…

Ma reggel ismét megcsörren a távbeszélő a zsebemben. Ági néni az, régen nem láttak, vacsorára invitál. A munkában az utóbbi hetek nyomott hangulata… Eredményeket értékelek, de József Attila már megint nem hagy békén: “LEHETTEM VOLNA… Hmmm, jó hogy csak most szól, s nem tizenhárom évvel ezelőtt?” – merengek el a pályaválasztásomon. Délutánra újra felcsillan a tudományos remények üstököse. “Na jó, az lettem, ami lettem!” – verem ki a fejemből a Parlamentnél üldögélő alak versét.

Úton vagyok Bnei Brakba. Szarvasi ismerőseim háza előtt, megtorpanok. Mintha ez a fehér kocsi nem Smuel bácsi autója lenne. Más a márka, kicsit újabbnak is tűnik. “Csak a 32 év…” – legyintek, s megnyomom a csengőt. Vacsora közben kedélyesen meséli, változás állt be, eladta az autót, többet nem vezet, már a szomszéd parkol a helyén. Percek alatt tiszta lesz kép (mégse a 32 évem…).

Hirtelen mindent átértékelek. Büszke vagyok rá, hogy ezalatt a 32 év alatt megadatott nekem, hogy jó párszor Smuel bácsi mellett ülhettem a kocsiban, s miközben minden ellenkezésem ellenére hazafuvarozott, hallgathattam a végtelen történeteit… Mire vége az estebédnek már mosolygok. A tábori éveket idéző gombalevessel és rakott krumplival a szatyromban lépek ki az otthonukból… Odakacsintok a szomszéd autójára…

Már csak egy óra és itt a második szentföldi születésnapom!!!