Már megint késik a 61-es, óránként általában három jár, egy negyed körül, egy negyvenkor, egy ötvenöt körül. Kettő már biztos kimaradt! Időre megyek, 9:00-kor az atomi erőmikroszkópnál kell lennem, az nem lehet, hogy ne érjek oda…

Szóval ez a mai is úgy indult, mint az összes többi ramat gani hétköznap. A mérésre szánt mintákat már tegnap összekészítettem. Reggeltől délután háromig enyém a műszer. Az atomi léptékben hegyes tű végigpásztázza az elmúlt napokban módosított felületeket. Két operátori beavatkozás között van idő merengeni az ablaktalan szobában. Végigvenni mit miért kutatok, mihez fogjak majd a következő időszakban. Pihenés gyanánt be-bevillan egy-egy kép a pészachi kalandok közül, amelyekről a kovásztalan történetek 3. részében írnom kell még…

Sms-em érkezik, az egyik kollégám gratulál odafentről a másodikról… de miért küld sms-t? Húsz perc múlva megszólal a telefon: Mikor járok az ülőszobánk felé? Majd háromkor, ha letelik a book-olt időm! – válaszolok határozottan. Az nem jó, most van rád szükség!

Na jó, felliftezem. Egyik kollégám ajándékot ránt elő, egy számológépet. A főnök a többiekkel együtt tortával, s pezsgőborral érkezik. Leülünk a tágas előtérben. Ez az első meglepetés “tudományos szülinapi partim” 🙂

Mit mondjak,… nagyon jól esett, s abszolút nem számítottam rá!

Munkából hazafelé menet, betérnék a kedvenc éttermembe, de már zárnak. Nemsokára beköszönt Yom HaSoah, a Vészkorszak áldozatainak emléknapja. Élő közvetítés a Yad Vashemből… utána egy dokumentum film megy a 2-es csatornán, Rákosrendező állomáson idézi egy túlélő az emlékeit…

“…Ezerszer megnézem a filmeket. Ezerszer meghallgatom a dalokat.
Vég nélkül sírok…”

Miriam Neiger-Fleischmann:

 A Holocaust Emléknapja 1995, Száműzetés, Ister, Budapest, 2002