posztdok napló 279. – családi állapota: NŐS

Ülök a WIZZAIR Budapest – Tel-Aviv járatán. Mindenki mosolyog, a gép is vadiúj. Majdnem minden olyan, mint előző útjaim során, azt az “apró” különbséget leszámítva, hogy mellettem a feleségem, s az ujjamon ott a karikagyűrű.

Ha valaki visszaolvassa a 2012. január 28-án, a “A magánynak nincsenek GPS-koordinátái” címmel írt bejegyzésemet, hatalmas változásnak lehet tanúja: “… Ha felteszem a kérdést, melyik az a napszak, amely a legnehezebb itt a távolban, a válasz egyértelműen az este lenne: amikor kilépsz az egyetemről, lassú, egyre nehezebb léptekkel elmész a buszig, vársz a megállóban, megváltod a jegyedet, végigutazol a már jól ismert kilenc megállón, leszállsz, felsétálsz a Negba utca végére, átvágsz a zebrán, látod a zöldségesnél reggel óta érintetlenül heverő citrus-halmokat, lebaktatsz a kutya és macska sz…os Hamelech Josefen, majd fel a 25 lépcsőn, a kék kulccsal kinyitod a bejárati ajtót, elszörnyedsz a vendégház előterébe bezsúfolt távol-keleti giccs áradattól és a megszokhatatlan illatú légfrissítőtől, megérinted a mezüzét az ajtófélfádon, rátalálsz a megfelelő kulcsra, benyitsz, belépsz és magadra zárod az ajtót.” (teljes bejegyzés itt olvasható)

A tisztelet Olvasóban felmerülhet a kérdés, három napos házasemberként miért pont a blogírás az első teendőm, néhány órával a földet érés után. A fenti sorok bizonyára választ adnak: Ezt meg kell osztanom! Pénteken sor került a polgári esküvőnkre! Ha írtam magányról, írnom kell a társaslét örömeiről is!

Persze az élet nem ennyire egyszerű. Mint azt blogba vetettem, a tervezettnél másfél héttel korábban tértem haza. Amikor a Budapestről Komárom felé zakatoló vonat elérte a Duna és a Vág összefolyását, végérvényesen tudatosult bennem: hiába keresi a tekintetem a Vág-híd közelében a nagymamám házát, Ő már nincs többé. Rokonok, szomszédok, ismerősök a temetésen, végső búcsú, pár pillanat az otthonában…

Talán még fel sem fogtam a Szlovákiában történteket, s máris Pesten voltam… Összeköltöztem a menyasszonyommal. Pár nappal az esküvő előtt jutott erre idő. Egy reggel felkeltem, s azon kaptam magam, hogy apósommal a virágcsokorért igyekszem. Ezután felgyorsultak az események. Befutottak apáék, s elindultunk a városházára. Próbáltam rögzíteni minden pillanatot… ami biztosan megmaradt, hogy egy nemzeti színű szalaggal átkötött néni, azt kérdezi IGEN???

Az öröm percei, családi ebéd, a még előttünk álló egyházi esküvő szervezése, az első közös shabbat, s már indultunk is a reptérre…

Néha – például kézfogásnál, kézmosásnál, ébredéskor,… – eltűnődöm, hogy is került ez a fémkarika az ujjamra??? Aztán persze csak ránézek a kedvesemre, s felkiáltok: WOW MEGNŐSÜLTEM!!!!