posztdok napló 281. – a villanyszerelő bácsi emlékére

Odakint tombol a közel-keleti kánikula, az egyetemi gépem fölé görnyedek a légkondival hűtött szobában egy tudományos publikációba mélyedve. Sehogy sem jön az ihlet, elkezdem az e-mailjeimet böngészni. Megakad a szemem egy otthoni körlevelén, melynek Gyászjelentés a tárgya. Elkezdem olvasni a csatolmányt: …búcsúzunk kollégánktól… Látom a nevet, de nem tudok hozzá arcot kötni. Perceken belül a kutatóközpont telefonkönyvét bújom. Megvan a név, az V. épület… Valami azt súgja, ismertem az illetőt. Talán az egyik raktáros vagy szerelő??? A munkám elszólítana a géptől, de írnom kell valakinek Pestre. Jön is a válasz, igen, a “CSÓÓÓK-os” (mindig CSÓÓÓK felkiáltással köszönt a hölgyeknek) villanyszerelő bácsi távozott.

Emblematikus figurája volt a Kémiai Kutatóközpontnak. Igazi békebeli szaki, olyan, aki ha kellett tág keretek között értelmezte az érintésvédelem szabályait. Hosszú éveken át csak hátra telefonált az ember, s jött a kis bevásárlókocsijával, cserélte a kiégett neoncsöveket, javította az elromlott konnektorokat. Mindig megosztott egy-egy életbölcsességet a doktoranduszokkal.

Amikor a kutató megír egy értekezést, általában szentel egy oldalt a köszönet nyilvánításoknak. Persze a szerelőknek nem jut hely ezen az oldalon, az olyan természetes, hogy van áram, víz… Kicsit most szégyenlem magam, hogy még a nevét sem tudtam. Igaz, Ő volt a mi villanyszerelő bácsink.

Kedves Gábor, nyugodjon békében! Mint ahogyan a pesti kollégám írta:“…már az égi villanykörtéket cserélgeti!”