Miközben azon gondolkodtam, mihez is kezdek utolsó előtti szentföldi hétvégémen, s már majdnem elindultam hazafelé az egyetemről, megakadt a szemem egy friss szalagcímen: “Légiriadó és robbanások Észak-Izraelben”
Hírfolyam:
19:21
Amikor az ember átkel a négyes út felett átívelő gyaloghídon, egy kietlen területre ér. Vagy két utcányi puszta, amíg elérünk az Amidar buszvégállomásig. A jobbra van egy nagy nyilvános óvóhely. Általában belepi a szemét, mindenféle limlomot hordanak elé az ott játszó gyerekek. Munkából jövet fura látvány tárult elém. Seprűkkel, partvisokkal felszerelkezett kamaszok takarították a bunker környezetét illetve belsejét. A míg mindig meglévő”galuti puhapöcs” gondolkodásmódom mondatja velem, vajon miért pont most álltak neki takarítani…
Most csend honol északon, reméljük így is marad. Lajla seket,csendes estét!
—
Friss hírekkel kb. 1-1,5 óra múlva jelentkezik a Posztdok Napló. Ideje letenni a munkát a hétre, s hazaindulni, megejteni a sabeszi bevásárlást.
—
17:50
Haifa felett repülési tilalmat vezettek be visszavonásig, az esetleges további rakéták miatt – nyilatkozta a hadsereg szóvivője.
—
17:45
Az izraeli hadsereg cáfolta azokat a libanoni jelentéseket, melyek szerint Izrael válaszcsapást mért volna a 3 (más források szerint 4) rakéta kilövésének helyére.
A helyi tv-adók rendkívüli híradásokban tudósítanak az északi történésekről:
—
17:32
Akko, Naharia lakóit arra kérik, maradjanak az óvóhelyek közelében.
Csütörtök este bebuszozunk Tel-Avivba, már több mint egy hete, hogy itt a feleségem és még nem láttuk a tengert. Igaz vasárnap este sétáltunk kicsit a tel-avivi kikötőben, de ez mégsem pótolja a sós vízzel történő érintkezést.
A munkahét utolsó napjának kora estjén barátságtalan arcát mutatja a beach. Szeméttel teletűzdelt homokbuckákon gázolunk keresztül. A part döntő részén táblák és zászlók jelzik, hogy az életmentők hiányában nem javasolt a fürdés. Az szerintem valami rendszerhiba lehet, ha a turistaszezon kellős közepén sem fut életmentőkre, de főjön emiatt a szállodák vezetőinek és a turizmusért felelősöknek a feje. Néhol kong az ürességtől a Földközi-tenger széle, máshol át sem tudunk jutni a vízben üldögélők széksorai között. A nyilvános mosdók és öltözők állapotáról most szintén nem adnék részletes leírást, eddig sem voltam egy tel-avivi beachboy, de az elkövetkezőkben sem fogok azzá válni. A Neve Tzedek régi állomásán visszatér valami a város iránti szeretetből. Végigjárjuk az ismert boltokat, majd betérünk vacsorázni egy kis olasz étterembe. A romantikus idillt, csak az ételt kéregető macska zavarja meg…
Másnap ismét hátrahagyjuk a vidéket, Ramat Gant. A Rothschild utcában van találkozónk az ashkeloni rokonokkal. Miriammal és Aharonnal várjuk az idegenvezetést a Függetlenségi teremben. Jártam már itt turistaként 2005-ben és 2010-ben. Át sem fut az agyamon, mekkora hatással is lesz rám ez a hely perceken belül. Pár New York-i kiránduló és egy-egy amerikai és kanadai Taglit csoport tölti meg az ország történetének egyik legfontosabb szobáját.
Az idegenvezető aprólékosan ismerteti annak a pénteki napnak a történetét, amikor David Ben Gurion kikiáltotta a zsidó államot. A kék-fehér elbeszélés egy ponton szürkésbe fordul. Ekkor, az esti bulitól még álmosan ásítozó birthrigtosok is felkapják a fejüket. Az izraeli élet nehézségeiről van szó, a szomszédban, Szíriában, Libanonban, Egyiptomban dúló őrületről, s arról, hogy mindezek ellenére itt megpróbálnak normálisan élni az emberek. Iskolába, egyetemre járni, dolgozni. A háborúk 1948 óta sújtják a régiót, de az ország mégis Nobel-díjasok hadát adta a világnak. Az 50-es éveiben járó hölgy beszél 17 éves lányáról, aki hamarosan bevonul a hadseregbe. Aki ma még szinte gyerek, de holnap már a frontvonalban találhatja magát.
Most először érzem igazán úgy, hogy ezek nem csak üres szavak… Amikor felhangzik a korabeli hangfelvétel Ben Guriontól, majd a rabbinikus áldás, végül felállunk a Hatikva, az új állam himnuszának első ütemeinél, hatalmába kerít valami: Oly sok mindent láttam itt az elmúlt több mint két évben: esküvőket, születéseket, temetést, békésebb napokat, légiriadót, bevonuló munkatársakat, biztonsági szobát, örömet, bánatot… szó szerint megéltem Izraelt. Most már mehetek… Hangosan éneklem a “nemzeti dalt”, s közben mintha egy tehertől szabadulnék meg… A valós Izrael kép hiányának terhétől…
Kis piacozás, közös ebéd, s már úton is vagyunk hazafelé, mindjárt itt a Shabbat.
Időről időre felkerekedik Izrael apraja és nagyja, hogy felkeresse az országban vendégeskedő, általában a világ számos pontját már bejárt kiállításokat. Így volt ez Van Goghhal és Dalival is idén tavasszal. Ha ott voltunk, s láttuk őket, mi is megkapjuk a képzeletbeli újabb matricát a kis füzetünkbe, illetve találhatunk egy újabb közös társalgási témát rokonokkal, barátokkal és munkatársakkal.
A nyári hőségben legalább két trendi dolog hívogatja a maga 99 sékeles felnőtt jegyeivel a Közép-Izraelbe látogatót. Az egyik a kiállítási központban vendégeskedő Lego-szobor tárlat, a másik az Eretz Israel Múzeum kertjében megalkotott homokszobrok bemutatója.
Kezdjük hát az előbbivel. Este hat körül érkezünk a színes plakátok ezreivel hirdetett kockás kiállításhoz. A kasszánál nem áll senki, ez már gyanús. Na jó, biztos a végét járja, aki akarta látta. Lego-szobrok árválkodnak a hatalmas térben. Mindegyik mellett angol és héber nyelvű magyarázat, s a bűvös szám, hány kockából is alkotta meg a művész. A talaj és a fehér térelválasztó elemek koszosak. Mintha Jeruzsálem mellékutcáiban szórták volna el a művészeti alkotásokat. Ezt még a Lego-kockák színes világa sem képes ellensúlyozni. A sokadik “termen” haladunk át, s interaktivitásnak még nyoma sincs. Kordonok, plexi vitrinek mögött szemléljük az embereket, képeket, épületeket. Az egyik sarokban aztán van pár szabadon felhasználható kocka, körbe is állja mind a három gyerek aki odafér. Kb. húsz perc alatt végig is érünk a tárlaton, az utolsó szobor, a dinoszaurusz csontváz tényleg lenyűgöző… Van még pár asztalnyi, gyerekek által pályázatra készített izgő-mozgó Lego robot (sajnos számos már nem is működik közülük); az utóbbi évek gyári termékeiből egy asztalra hajított válogatás; büfé, ahol Lego-s mesét is vetítenek; egy szebb napokat látott játszóház, néhány valóban ötletes, vetítős Lego-installációval. A kijáratnál lévő shopban beszerezhető többek között kínai Lego-utánzat kulcstartó is. A tel-avivi Lego-kiállítás 35 perc mindennel együtt, aki kihagyja, ne bánkódjon, sokat nem veszített.
A pár kilométerre található Eretz Israel Múzeum homokbuckái sokkal nagyobb élményt ígérnek kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Magáról a felejthető múzeumról már korábban beszámoltam a blogomban. Igazán üdítő látni, ahogy akadnak errefelé érdeklődésre igényt tartó rendezvények. A Biblia, a film- és mesevilág szereplői elevenednek meg itt este hét és tizenegy óra között homokból megformálva. A hatalmas installációk lenyűgöző látványt nyújtanak a forró tel-avivi éjszakában. Zenei aláfestés, mesesarok, filmvetítés tarkítja a kínálatot. Ha látni akarjuk Tarzant, Mózest a Vörös-tengerrel, Jónást a cethalban érdemes időt szakítani, a végigsétálni a homok birodalmán.
A gyerekekre két nagy homokozó vár, ahol élőben nyomon is követhetjük a homokszobrok készítésének lépéseit.
Ha a két látnivaló közül kéne szavaznom, én az utóbbira tenném le a voksom.
A 400-as busszal araszolunk Ramat Ganból Jeruzsálem felé. Most, hogy a nyáron a Jeruzsálem csoport ifivezetői voltunk Szarvason, még különlegesebb érzés felutazni a szent városba. Így az évek távlatából talán kicsit örülök, hogy Tel-Aviv elővárosában posztdoktorkodom, legalább maradt egy kék-fehér folt az itt töltött idő során megszürkült Izrael térképemen. Szerencsére nem vagyok egyedül. Pár napja csatlakozott hozzám a feleségem. Ha nem számolom az Alföldön töltött öt hetet, ez most a nászutunk. Azaz csak majdnem, hiszen a hétköznapokat az egyetemen töltöm, a hétvégéken, estéken marad idő kirándulni.
A csütörtöki csúcsforgalomban érjük el a települést. Hirtelen a turnusindító foglalkozás ugrik be, abban a már sokat emlegetett első kanyarban, képekkel, videóval, személyes történetekkel próbáltuk meg elmagyarázni a kicsiknek, miről is nevezték el a csoportjukat.
Nincs idő sokat elmélkedni, már bent is vagyunk a buszpályaudvaron. Villamosjegy vásárlás, a még mindig akadozva működő automatából, s már úton vagyunk a szállásunk felé. Este belevetjük magunkat a Ben Yehuda amerikai Taglit csoportoktól zsúfolt forgatagába, majd a Hillel utcán lecsorgunk a Mamilláig. Valahogy mindig rabul ejt ez a sétálóutca – még így sokadszorra is – a számozott köveivel, megvásárolható és mindig változó szobraival. A Jaffa kapuig jutunk, az óvárost meghagyjuk másnapra. Kalandozunk még az esti fővárosban, majd betérünk vacsorázni egy szimpatikus étterembe. Úgy érzem, nem lenne ildomos sajtot kérni a hamburgerre – pedig a kínálat bőséges – mégiscsak Jeruzsálemben van az ember…
Pénteken kora reggel nyakunkba vesszük a várost. A régi vasútállomásra igyekszünk. A pár hónapja még csak romosan roskadozó épület valóságos kulturális és gasztronómiai központtá nőtte ki magát. Van itt minden, kirakodóvásár, éttermek, design boltok, mini piac hallal, zöldségekkel… Útközben megcsörren a telefonom, Orit, a másod unokatestvérem hív: “Lehetséges, hogy Jeruzsálemben sétálok? Mintha titeket látnánk a kocsiból.” Kicsi ez az ország, s a város még kisebb – vonom le a következtetést. Mit ad I´sten, ők is pont ugyanoda tartanak…
Persze, téved, aki azt hiszi, csupán a felújított indóház miatt indultunk útnak viszonylag korán. Az épület mellett felállított pavilonban Izrael történetének legnagyobb vasútmodell kiállítása (legalábbis a rendezvény weboldala szerint) látható. Sorban állás a kasszánál, a belépő 75 sékel a hozzám hasonló túlkoros gyerekeknek. 1,5 km vasútvonalat ígér a szórólap. Újra sorakozunk, vagy 25 perc mire sorra kerülünk. Az ajtónál közlik, 12-re szól a jegyünk. Az órámra pillantok, csak 10:40 van. Előszedem az összes rám ragadt izraeli hücpeségem, s leállok pörlekedni: “A kasszánál miért nem mondták, hogy időre szól a jegy; 25 perc sorban állásnál mit számít, mi van a papírra nyomtatva, lehet, egy óra múlva háromszor ennyien állnak majd itt…” A feleségem, már húzna el a bejárattól, de én nem tágítok. Lecövekelek a biztonságiakkal szemben. Nem én vagyok az egyetlen, aki háborog. A tíz órásokat már nem akarják beengedni, valaki reggelre foglalt jegyet, de egy óriásit nyomtattak neki… teljes a káosz. Alig telik el 15 perc, s intenek, mehetünk be… No, mégiscsak hasznos volt a közel-keleti társadalomban edződni egy kicsit…
Állomások, zöldellő legelők, mozdulatlan kisautók hada köti le a bámészkodók százainak tekintetét. Már itt szobrozunk vagy egy negyed órája, de vonat az sehol. Elvileg van belőle 40 a pályán, de a sűrűségük olyannak tűnik, mintha a Komárom-Székesfehérvár vonal mellett táboroztunk volna le. S bár manapság egy modern terepasztalon már nem csak a vonatok mennek, hanem az autók is, ilyet itt nem látunk. Jó, van egy körbe-körbekarikázó biciklis, s egy izgő-mozgó vidámpark. A német modellgyártás felvonul a szentföldi szemek előtt, egymást érik a Rathausok, a ” Rente”-ért tüntető nyugdíjasok. Kicsit abszurd itt ez a terepasztal, ha már helyben építették meg, csempészhettek volna bele egy kis hazait: sivatagot, tengert,… Na, jó, meglévő készletekből építkeztek.
Vonat még mindig alig jön, állhatunk akár a forgalmi telepnél, a várnál vagy a nagy pályaudvarnál… A kijáratnál aztán jön az elengedhetetlen shop, megfizethető kínai elemes gagyi-vonatokkal. Odakint még nagyobb a sor, még szerencse, hogy beverekedtük magunkat negyvenöt perccel korábban.
Kis családi kapcsolatápolás a rokonokkal a pályaudvarnál, majd átugrunk az Óvárosba, irány a Siratófal. Elsétálunk a megunhatatlan szélmalom mellett, átvágunk az első városfalon kívüli településrész virágoktól és gyümölcsöktől roskadozó utcáin. A völgyben megcsodáljuk az új szökőkútjáról híressé vált Teddy Kollek (Jeruzsálem legendás polgármestere volt) parkot. Felkaptatunk a domboldalon, s belépünk a zsidó negyedbe. Felemelő érzés, mint mindig. Cardo, Hurva zsinagóga, arany menóra… Ott állunk a Falnál, itt vagyunk azon a szent helyen, ahol az apró cetlikre írt kívánságaink meghallgatásra találtak, hozzájárulva, hogy egymásra találjunk. Amikor az ember ott imádkozik az ősi kövek tövében, mintha megállna az idő…
Kicsit még maradunk a városfalak ölelésében,… Vendégségbe vagyunk hivatalosak. Egykori komáromi baby sitteremhez Teri nénihez megyünk. Befut családjának több tagja is, együtt nosztalgiázunk, beszélgetünk… Szép lassan ránk köszönt a Shabbat.
A máskor zsúfolt utcák üresek, valóban érezni lehet a hetedik nap varázslatos hangulatát. Tényleg, mintha minden és mindenki megpihenne. Délben leugrunk a Hillel utcában, megnézni az “időliftet”. Egész sokan vagyunk, mégsem tartja mindenki a szombatot még itt sem. A 2D-és hidraulikusan mozgatott nézőtérről megcsodálható 30 perces film Jeruzsálem történetét mutatja be Chaim Topol, Tevje, a tejesember egyik leghíresebb megszemélyesítőjének vezetésével. Bár az idő és a technológia fejlődése elszállt a létesítmény felett, a hely még mindig beletartozik az “egyszer látni kell” kategóriába. A 1,5 millió látogatónak köszönhetően az ülések már megkoptak, de Jeruzsálem története a kezdetektől az 1967-es háborúig még mindig leköti a nézőket, utazzunk akár hullámvasúton, essen ránk eső vagy zuhanjunk alá a mélybe… A belépő 54 sékel.
A délután tartogatott még egy kis sétát, a Föld megmentésért bábáskodó szabadtéri földgömb kiállítást az Óváros tövében; biciklit tekerve hajtható gramofont, dobot, ventilátort a városháza tövében. Ebéd egy hangulatos orosz kisvendéglőben, majd átadjuk magunkat a szombati pihenésnek…
Vasárnap, az új munkahét kezdetén indulunk vissza Ramat Ganba… s természetesen mi mással is végződhetne az utunk, mint egy egykori szarvasi madrichtárssal történő találkozással. Majdnem leesünk a padról, amikor megkopogtatja a vállunkat a buszpályaudvaron várakozva…
Miközben azon gondolkodtam, mihez is kezdek utolsó előtti szentföldi hétvégémen, s már majdnem elindultam hazafelé az egyetemről, megakadt a szemem egy friss szalagcímen: “Légiriadó és robbanások Észak-Izraelben”
![CAM00251[1]](https://kispaszti.com/wp-content/uploads/2013/08/cam002511.jpg)
KISPASZTI WEB 