Kategória: Vegyészkedés…

Másfél évig csupa szép dologról írtam a Posztdok Naplóban: az egyetemi életről, családi találkozásokról, a barátokkal töltött időről, kirándulásokról, történelmi és bibliai helyekről. Volt egy csöppnyi, kitartó olvasótáborom, s persze akadtak olyanok is, akik csak néha-néha lestek bele közel-keleti hétköznapjaimba. Jött a Felhőoszlop, s nem volt kérdés, írnom kell. Most kell igazán írnom. Az elmúlt napokban 38 haditudósításban próbálkoztam képet adni mindarról, amit mi, Izraelben élők hallunk a frontvonalban történtekről, itt a hátországban.

Megviselt ez a pár nap, rakétástól, légiriadóstól, buszrobbantásostól. Ma este Izrael beszüntette a gázai hadműveleteket, s cserébe ezt várja az övezetet uraló szervezetektől is. A Hamasz szerint Izrael kapitulált. Nem tudni meddig tart majd a fegyvernyugvás délen, Tel-Aviv és Jeruzsálem utcáin. Kilenc után még mindig sorolták a településeket, ahol légiriadó zavarta meg az est nyugalmát.

Munka után Shlomi barátommal indultam hazafelé. A buszvégállomásig volt egy helyzetelemző beszélgetésünk. Mikor elváltunk  a kék-fehér buszok felé tekintettem. Ezekre szokott felszállni a munkában megfáradt posztdok. Most nem mertem feléjük menni. Gyalogosan baktattam végig a Hagana és a Negba utcán. Amikor elhúzott mellettem egy-egy 31-es, 39-es, 60-as, 61-es, 63-as vagy 67-es kicsit remegni kezdtek a lábaim. Nem voltak üresek, akinek nincs autója, s messze lakik a munkahelyétől, az iskolájától, azoknak muszáj buszoznia. Néhány járműre kis izraeli zászlót tűztek, ezzel is jelezve, az itt élőket nem rettenti meg a délelőtti robbanás. Őket, nem, engem igen. Délután odajött hozzám a mindig optimista doktorandusz lány, s csak annyit mondott: A légiriadókkor azt mondtam neked, nem kell félni, na most jött el az idő amikor félni kell, s amikor kétszer meg kell gondolni merre indul az ember, melyik buszra száll fel, melyik kávézóba ül be…

Hogy is írtam pár napja a hadműveletek kezdetén: Én csak világot szerettem volna látni, kipróbálni egy kicsit, milyen máshol kutatni, milyen abban az országban élni, amelyről annyi mindent hallottam, ahova olyannyira különleges volt megérkezni minden alkalommal…

Csendes, nyugalmas, véres hírektől mentes, szürke hétköznapokat Izrael!

A délelőtti buszrobbantás hírére összesereglett kollégák szétszéledtek a laborokba, a diákok órákra mentek. Az előbb, amikor végigsétáltam a kampuszon, minden olyan békésnek tűnt, a fűben üldögélő egyetemisták, a kávézó zsúfolásig telt terasza, a szuperben a kasszánál várakozók sora… Csalóka ez a kép, már már azt hinné az ember, nem is abban a városban van, ahol pár órája 21-en sérültek meg egy tömegközlekedési eszközön bombamerénylet következtében.

Amikor az elmúlt másfél évben hetente, kéthetente Ashkelonban jártam, nem féltem. Tudtam, elvileg bármikor jöhetnek a rakéták (egyszer jöttek is), láttam két utcányira a Vaskupola üteget,… Mindezek ellenére leutaztam, barátokhoz, rokonokhoz, ebbe a csodálatos tengerparti városba. S amikor ott fürödtem a parton, sétáltam a belvárosban, még akkor is hihetetlennek, felfoghatatlannak tűnt, mit kell  kiállnia az itt élőknek lassan egy évtizede.

Amikor elindult hét napja a Felhőoszlop hadművelet, azt mondtam, messze van a gázai határ (aha kb. egy óra vonattal), éljük tovább a “megszokott” posztdok életet. Szeretem, amit itt csinálok a laborban, a témák érdekesek, a kutatás feltételei adottak… Ezért is hosszabítottam. Ja és az izraeli ismerősök és ismeretlenek azt mondták, nem kell izgulni, Ramat Ganban nincs veszély…

Amikor megszólaltak a városban a szirénák, azzal bíztattam magam, ez mégis az ország egyik legsűrűbben lakott területe, csak akad ide is egy Vaskupola… lett is. A szirénákat meg majdcsak megszokja az ember, mint a rengeteg macskát az utcán…

Amikor délelőtt felrobbant egy kék-fehér DAN busz (hat évvel az utolsó tel-avivi buszrobbantás után), már nem tudtam mit mondani… s lassan már nem tudok mit írni sem a helyzetről. Három órával a detonáció előtt ott ültem egy ugyanilyen járgányon az egyetemre menet. Kocsim nemlévén én busszal járok melózni, azzal ugrom be Tel-Avivba, ha nagyvárosra vágyom, azzal megyek shoppingolni, rajta gurulok el a vasútállomásig, ha a rokonokhoz, barátokhoz utazom. Azaz pontosabban eddig busszal mentem. A posztdoki évet megelőző szentföldi látogatáaim során vagy öt-hat évig sosem szálltam fel a közösségi járművekre, nem mentem piacra,… Túristaként megteheti az ember, “helyi” lakosként nem.

Amikor… nincs több amikor. Ideje hazaindulni… gyalog.

A legfrissebb híradások szerint egy terhes (vagy annak öltözött) terrorista nőt keresnek Tel-Avivban a délelőtti merénylet után. A buszon elhelyezett vagy oda bedobott bomba 21 embert sebesített meg a 66-os járaton, két ember nagyon súlyos, 3 súlyos sérüléseket szenvedett.

Reggel busszal jöttem dolgozni, igaz Ramat Ganban szállok fel, de a járat Tel-Avivból indul… pár perce izzani kezdtek a telefonok, mindenki a szeretteit hívja az egyetemen. Bomba robbant egy tel-avivi buszon.

Többet hamarosan!

Kék-fehér testvérblogunk,  a ZIZILEND mai bejegyzésére hívom fel kedves Olvasóim figyelmét. A poszt még a mai, újabb jeruzsálemi légiriadót megelőzően íródott:

“Mamika! nem megyek Gázába, jó? Hanem inkább elmesélem neked, hogy milyen volt tegnap a légiriadó próba az isiben.”

A kinti helyzet változatlan, rakéták jönnek, vadászgépek mennek, a tűzszünet jelei nem mutatkoznak.