Szarvasi Virtuális Emlékek Múzeuma: Körös-parti gyökerek – Bóc Andi múltidézése (3. rész)

(Ez a cikk-sorozat eredetileg a Komáromi Zsidó Hitközség Hitközségi Híradó című újságjában jelent meg 2005-ben és 2006-ban. Úgy gondolom, talán a faházak olvasóinak is érdekes lehet. A cikket az újság szerkesztőinek engedélyével közöljük. -szerk.-) 

Ahogy a múltkor megígértem, folytatom a madrichjaimmal kapcsolatos élményeimet. Igazából egy év van, 1992, amikorról alig emlékszem a 2 emberre. Azt tudom, hogy 2 lány volt, talán meglepő módon Judit és Eszter, de ezen kívül semmire sem emlékszem belőlük.

Gábor és Andi voltak a 1993-as madrichjaim, és nagyon jól éreztem magam az ő csoportjukban. Sokat játszottunk, hiszen még kisgalilosok voltunk, és jó néhányszor kiakasztottuk szegény Gábort a főzési mániánkkal (moslékos tálba a poharaktól kezdve a mézeken és lekvárokon át a levesekig mindent beletettünk, és jól megkevertük).

A 1994-es év viszont kifejezetten emlékezetes volt. Szilvi és Dani mindent megtett azért, hogy mi, 20-an (nekik valamiért megengedték, hogy ennyi gyerek legyen a csoportjukban), a lehető legjobban érezzük magunkat. Hiába voltam én a kisebbséghez tartozó (a többiek egy baráti társaságba tartoztak), még sem éreztem kívülállónak magam. Volt éjjeli madrich time-unk hátul a kosárpálya mögött, sőt, egy harcipuszi alkalmával sikerült Szilvit és Danit egymás ellen kihívnunk, aminek az lett az eredménye, hogy szegény Szilvi az egyik kukában landolt, Dani meg kiosztotta a győztes puszit. Persze utána mi is megpróbáltuk Danit bepakolni a kukába, de mivel kb. 30-35 centiméterrel volt nálunk magasabb, ez nem nagyon sikerült… Akkoriban épültek a negev-házak, és nagyon nagy élmény volt a gödrök valamelyikében peulán lenni. Persze a kényelemnek és a szokásos nem alvásnak meg lett az eredménye: az egyik beszélgetős peulán többen is elaludtak. De nem csak mi, hanem Szilviék is mindig fáradtak voltak. Hogy miért? Ezt már mai fejjel, több turnusnyi Szarvas után, én is pontosan értem, de akkor nagyon viccesnek találtuk.

 

A következő év volt az egyik legmaradandóbb, hiszen már nagy lányok és fiúk voltunk, utolsó évünket töltöttük a Galilban, és állandóan a golánoskkal lógtunk. Gabi és Fifi pedig tökéletesen kiegészítette egymást. Gabi vallásos volt, és emellett csupaszív ember, aki nem akarta senkire sem rátukmálni a saját nézeteit. Fifi pedig a maga 18 éves bohóságával már megadta a 12 nap alaphangját. Ekkor is voltak éjszakai macitájmok, de ezúttal hátul a klubban, és nem a beszélgetés, sokkal inkább a nyugalom, és a csoportszellem kialakítása volt a lényeg. Sokszor ültünk csendben, becsukott szemmel, vagy álltunk körben gyertyafényben. Persze voltak jó kis peuláink is, és kedvenc játékunk a harci puszi volt, meg jött a szellem, aki megtébolyította szegény madrichjainkat. Szerencsére az esti program során sikerült visszanyerniük elméjük épségét, de amikor az első őrjöngő ember kirohant az ebédről, mindenki ledöbbent.

Lépjünk egy évet tovább: 1996. Első évem golánosként. A madrichjaim ezúttal mindketten fiúk voltak, és már alig idősebbek nálunk. Persze akkor 3-4 év még nagyon sokat jelentett, ma már nem annyira. Velük, azóta is sokszor összefutok egy-egy rendezvényen, vagy bulin, és mindig barátságosan üdvözöljük egymást.  Andrisnak és Petinek nem lehetett könnyű dolga velünk, hiszen igazi tinédzserekként viselkedtünk, annak minden szépségével. Bár csak 8-an voltunk a csoportban, mégis az egyik srácnak sikerült hihetetlen belviszályokat keltenie egy egynapos, fogadásból bevállalt, kapcsolattal. Mi a lány pártját fogtuk, a fiú meg fúrta a következő barátot, és a lányt sem hagyta békén. Sosem fogom elfelejteni, hogy a srácok mellénk álltak, és megvédtek a vérre menő viták során. Köszi Nektek :D! Viszont a táborból, és a peulákból nem sok maradt meg. Talán, csak az éjjeli bátorságpróba, ami valódi éjszakai katonai kiképzés volt, az erdőben hangtalanul járkáltunk, a fákat használtuk fedezetként, és még egy kedves srác is megfogta a kezemet a sötétben. Persze a történetnek nem lett folytatása, de a csillagos ég alatt rohangálni a sötétben, nagyon jó volt. Arra is emlékszem, hogy az egyik csoporttal egyesülve mentünk végig a kiképzésen, és a körben ülésnél, a vezető „katonák” a térdükön ültek, így magasabban voltak, mint mi, ezzel jelezték, hogy ki a főnök.

1997.: a lehető legrosszabb év. Nem csak a madrichokkal, de az emberekkel is gond volt. Turnust váltottunk a két barátnőmmel, mert már untuk a régi bandát, meg a hülyeségeiket, de ez nem volt egy jó döntés. A lehető legszemetebb társaságot fogtuk ki, akik mindenkit piszkáltak, aki nem voltak benne, az ő csapatukban, és bár viccesen hangzott az elején a  „vészhelyzetezés”, de amikor velünk csinálták, vagy összefogkrémeztek, az már koránt sem volt az. Persze aludni sem hagytak bennünket, brrr… A madrichjkaim Andris és Nóra voltak, akik nem álltak épp a helyzet magaslatán, bár lehet, hogy az is közrejátszott, hogy szerelmespár voltak. Szóval erről az évről nem tudok túl sokat mondani, mert nincs, mit meséljek…

szarvas32.jpg

A következő és az azutáni év viszont felejthetetlen volt. 1998-ban Simi és Dancsa, a két belevaló csajszi, voltak a madricháink, akik az egyéniségükkel tették felejthetetlenné a turnust. Rengeteget nevettünk, és nagyon jó kis csoport kovácsolódott össze. Maszada története anarchista zoknibábokkal, és 4 lökött madricchal, valóban örökemlékű. Ekkor is voltak esti madrich time-ok, de már nem a nyugalom, a csend élvezete volt a lényeg, hanem sokkal inkább a varázskör játék, ami során sok mindent megtudtunk a másikról, sőt egy pár is így talált egymásra. Voltunk múltat kutatni, Szegeden, nagyon élvezetes volt. Sétáltunk egy nagyot a belvárosban, beszéltünk sok emberrel. Aztán persze volt, hogy szabadidőben Dancsa és Simi hátrajöttek a házainkhoz, és a csoportbeli fiúkkal táncoltak egy jót. Igaz, ekkor már csak 2 év volt a korkülönbség.

És végül 1999. Az utolsó évem chanichként Szarvason, amikor két nagyon jó fej srácot kaptunk. Tomi és Gábor, alig voltak idősebbek nálunk, így inkább haveri alapon ment a dolog, mint a „tisztelet” elvén. Nagyon élveztem a dolgot, sokan irigyeltek is, hogy az ő csoportjukba kerültünk. Ki az a madrich, aki képes a teljes csoportját egy műanyag karddal legyilkolászni, miközben mindenki dől a röhögéstől? Vagy hagyja, hogy közel egykorú lányok papának szólítsák egy peula miatt? Esetleg üres műanyagflakonokkal a tűző napon vívni? Vagy velünk drukkolni, hogy a kislány, aki a napfogyatkozás miatt csukott szemmel közlekedett, menjen neki az oszlopnak? Ekkor voltunk  hermonoskok, a legnagyobbak, a második ilyen korcsoport Szarvas történetében, de szerintem egyben a legjobb is. Békésszentandráson sátraztunk, de oda el is kellett jutni, lekenuztuk a Kőrösön, úgy, hogy eredetileg Gábor és Tomi jött velünk egy kenuban. Csak mivel az egyik hajónál gond volt, Tomi átült oda kormányosnak. Állítólag ettől még rosszabb lett csak a helyzet, de a lényeg az volt, hogy gond nélkül megérkeztünk. Gábor meg folyton itatott minket, na jó, csak vízzel, hogy ki ne száradjunk, mert a korcsok ezt adták ki neki. Mindenkit „halálra” idegesített vele. A békésszentandrási peulánk, meg elég érdekesen sikerült, mivel a peula kezdése után 5 perccel kapták meg a hozzá az anyagot, és persze fogalmuk sem volt róla. De nem is ezért szerettük őket…

Folyt. köv.

Bóc Andi

Budapest, 2006. január 3.

(kép forrása: Internet)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s