Kategória: Körösparti gyökerek – Roots near Körös

(Ez a cikk-sorozat eredetileg a Komáromi Zsidó Hitközség Hitközségi Híradó című újságjában jelent meg 2005-ben és 2006-ban. Úgy gondolom, talán a faházak olvasóinak is érdekes lehet. A cikket az újság szerkesztőinek engedélyével közöljük. -szerk.-)

Tudom, kicsit érdekes hangzik a cím, de ismét eszembe jutott néhány vicces, és eléggé emlékezetes történet. Talán kezdjük az elején.

Tehát: mi zsidók, mint tudjuk, ragaszkodunk a hagyományainkhoz. Nincs ez másként Szarvassal sem, ahol történhet bármi, amíg én odajártam, 1 alkalom kivételével, mindig Yossi volt az énektanár. Az első számú Yossi például a tábor során visszatért, miután a harmadik számút sikerült nagy nehezen eltávolítani a ’singing room’-ból.

Amikor én kicsi voltam, az énekórák még az étterem háta mögött, az éneklős teraszon voltak, ahol mostanság fal, és a hátsó bejárat található. Itt jön képbe az uborka is, de azt egy kicsivel később mesélem el.

Szóval Yossi 1, nevezzük így, rendíthetetlen lelkesedéssel próbálta megtanítani nekünk a legegyszerűbb, majd az egyre bonyolultabb dalokat is. Nem tudom, hogy hogy csinálta, de tudtuk a dalokat. Persze talán, több énekóránk is volt, mint most, esetleg jó dalokat választott, már nem emlékszem. A madrichjaink viszont mindig ott voltak, és lelkesen ugrándoztak, bohóckodtak, de lehet, hogy a kulcs az ajándékokban rejlett. Ha valaki elég lelkesen énekelt, biztosan számíthatott valami jó kis kulcstartóra, vagy mágnesre, esetleg képeslapra. Azt hiszem ezek után nem kell magyaráznom, hogy lehetett az, hogy Faltam mindig az első sorban ücsörgött, és feltűnően hangosan énekelt. Persze kapott is mindig ajándékot:D

Na térjünk csak vissza az uborkához., gondolom már kíváncsian várjátok, hogy mi a kapcsolat a kettő között. Na lássuk a medvét, ja, nem, az uborkát: az egyik étkezés során, elkerülte drága madrichjaink figyelmét néhány, a gravitációt meghazudtoló, igen nagy ívben repülő ételdarab. Igen, óvatlan pillanatokban mi is dobálóztunk morzsákkal, bár bevallom, most már nem találom túl jó ötletnek. A lényeg, hogy valaki egy uborkát repített a salátából a másik asztal felé. Sikerült mindezt úgy tennie, hogy az uborka, ahelyett, hogy a következő sorban lévő asztalon landolt volna, fent ragadt az ablakon, az ott lévő, kipás fiút ábrázoló dekoráción, mint a kipa egy zöld darabja. Nem nyújtott valami gusztusos látványt, viszont mi nagyon jót nevettünk rajta. Aztán amikor következő évben visszatértünk, és az uborka még mindig ott díszelgett, hát az már koránt sem volt annyira vicces. Íme, akkor az összefüggés: az uborka egészen addig virított az üvegen, amíg az étterem kibővítése miatt, át nem építették a falakat, és az üveg eltűnt a helyéről… Szegény uborkánknak, és vele együtt az éneklős terasznak is, ezzel befellegzett.

 

 

Nagyjából ebben az évben érkezett a táborba a második számú Yossi, aki nagyon aranyos volt, és elődjével ellentétben hozta a családját is. Édes kislányai voltak, akik a legváratlanabb pillanatban rontottak be az énekórákra a Beit Davidban… Megtudtuk, hogy lehet máshogy is, mondjuk gitárkísérettel is énekelni… Az is kiderült, hogy a ’singing room’ igencsak visszahangzik, és ha énekóra van, akkor biztos, hogy minden helyiségben hallani a zseniálisnak nem mindig mondható kórus minden hangját.

Aztán történ valami, és jött, legnagyobb meglepetésünkre, Yossi 3. Tőle tudtuk meg, hogy az izraeli katonákat is lehet buzdítani egy-egy dallal. Legalább is szerinte. Mert minden egyes órán arról mesélt, hogy ő mekkora hős volt, amikor katona volt, és azóta is jár vissza lelkesíteni a bakákat. Meg, bár mi erről nem voltunk meggyőződve, mekkora sztár odahaza… Mindenesetre nem nagyon lelkesedtünk az ő óráiért, és ha lehetett, akkor próbáltuk megúszni őket. Persze madrichjaink mindent megtettek azért, hogy összevadásszanak minket, és betereljenek a foglalkozásra. Viszont azóta tudjuk 8 nyelven legalább elénekelni, hogy „Mindenki szereti a péntek estét”. Sőt a Diva világsikerének ő sem állhatott ellent, így kénytelen volt megtanítani nekünk:D

Hosszútávon persze mi nyertünk, mert a következő évben mindenki legnagyobb örömére Yossi 1 visszatért. Ismét tanultunk néhány jó dalt, de aztán jött az első, nem Yossi nevű tanár: Meir. Hogy ő mivel fogta meg a chanichokat (ekkor már madrich voltam)? Lepkehálóval és pillanatragasztóval. Na jó, nem. Azzal az egyszerű ténnyel, hogy megtanulta a Micimamckót, és az Az a szép, az a szép című népdalt magyarul, anélkül, hogy mi erre kértük volna. Igen, léteznek még ilyen lelkes emberek is. Azóta is ő az énektanár…

Bóc Andi

Budapest, 2006. március 17.

(kép forrása: Paszternák Tamás)

(Ez a cikk-sorozat eredetileg a Komáromi Zsidó Hitközség Hitközségi Híradó című újságjában jelent meg 2005-ben és 2006-ban. Úgy gondolom, talán a faházak olvasóinak is érdekes lehet. A cikket az újság szerkesztőinek engedélyével közöljük. -szerk.-) 

Ahogy a múltkor megígértem, folytatom a madrichjaimmal kapcsolatos élményeimet. Igazából egy év van, 1992, amikorról alig emlékszem a 2 emberre. Azt tudom, hogy 2 lány volt, talán meglepő módon Judit és Eszter, de ezen kívül semmire sem emlékszem belőlük.

Gábor és Andi voltak a 1993-as madrichjaim, és nagyon jól éreztem magam az ő csoportjukban. Sokat játszottunk, hiszen még kisgalilosok voltunk, és jó néhányszor kiakasztottuk szegény Gábort a főzési mániánkkal (moslékos tálba a poharaktól kezdve a mézeken és lekvárokon át a levesekig mindent beletettünk, és jól megkevertük).

A 1994-es év viszont kifejezetten emlékezetes volt. Szilvi és Dani mindent megtett azért, hogy mi, 20-an (nekik valamiért megengedték, hogy ennyi gyerek legyen a csoportjukban), a lehető legjobban érezzük magunkat. Hiába voltam én a kisebbséghez tartozó (a többiek egy baráti társaságba tartoztak), még sem éreztem kívülállónak magam. Volt éjjeli madrich time-unk hátul a kosárpálya mögött, sőt, egy harcipuszi alkalmával sikerült Szilvit és Danit egymás ellen kihívnunk, aminek az lett az eredménye, hogy szegény Szilvi az egyik kukában landolt, Dani meg kiosztotta a győztes puszit. Persze utána mi is megpróbáltuk Danit bepakolni a kukába, de mivel kb. 30-35 centiméterrel volt nálunk magasabb, ez nem nagyon sikerült… Akkoriban épültek a negev-házak, és nagyon nagy élmény volt a gödrök valamelyikében peulán lenni. Persze a kényelemnek és a szokásos nem alvásnak meg lett az eredménye: az egyik beszélgetős peulán többen is elaludtak. De nem csak mi, hanem Szilviék is mindig fáradtak voltak. Hogy miért? Ezt már mai fejjel, több turnusnyi Szarvas után, én is pontosan értem, de akkor nagyon viccesnek találtuk.

 

A következő év volt az egyik legmaradandóbb, hiszen már nagy lányok és fiúk voltunk, utolsó évünket töltöttük a Galilban, és állandóan a golánoskkal lógtunk. Gabi és Fifi pedig tökéletesen kiegészítette egymást. Gabi vallásos volt, és emellett csupaszív ember, aki nem akarta senkire sem rátukmálni a saját nézeteit. Fifi pedig a maga 18 éves bohóságával már megadta a 12 nap alaphangját. Ekkor is voltak éjszakai macitájmok, de ezúttal hátul a klubban, és nem a beszélgetés, sokkal inkább a nyugalom, és a csoportszellem kialakítása volt a lényeg. Sokszor ültünk csendben, becsukott szemmel, vagy álltunk körben gyertyafényben. Persze voltak jó kis peuláink is, és kedvenc játékunk a harci puszi volt, meg jött a szellem, aki megtébolyította szegény madrichjainkat. Szerencsére az esti program során sikerült visszanyerniük elméjük épségét, de amikor az első őrjöngő ember kirohant az ebédről, mindenki ledöbbent.

Lépjünk egy évet tovább: 1996. Első évem golánosként. A madrichjaim ezúttal mindketten fiúk voltak, és már alig idősebbek nálunk. Persze akkor 3-4 év még nagyon sokat jelentett, ma már nem annyira. Velük, azóta is sokszor összefutok egy-egy rendezvényen, vagy bulin, és mindig barátságosan üdvözöljük egymást.  Andrisnak és Petinek nem lehetett könnyű dolga velünk, hiszen igazi tinédzserekként viselkedtünk, annak minden szépségével. Bár csak 8-an voltunk a csoportban, mégis az egyik srácnak sikerült hihetetlen belviszályokat keltenie egy egynapos, fogadásból bevállalt, kapcsolattal. Mi a lány pártját fogtuk, a fiú meg fúrta a következő barátot, és a lányt sem hagyta békén. Sosem fogom elfelejteni, hogy a srácok mellénk álltak, és megvédtek a vérre menő viták során. Köszi Nektek :D! Viszont a táborból, és a peulákból nem sok maradt meg. Talán, csak az éjjeli bátorságpróba, ami valódi éjszakai katonai kiképzés volt, az erdőben hangtalanul járkáltunk, a fákat használtuk fedezetként, és még egy kedves srác is megfogta a kezemet a sötétben. Persze a történetnek nem lett folytatása, de a csillagos ég alatt rohangálni a sötétben, nagyon jó volt. Arra is emlékszem, hogy az egyik csoporttal egyesülve mentünk végig a kiképzésen, és a körben ülésnél, a vezető „katonák” a térdükön ültek, így magasabban voltak, mint mi, ezzel jelezték, hogy ki a főnök.

1997.: a lehető legrosszabb év. Nem csak a madrichokkal, de az emberekkel is gond volt. Turnust váltottunk a két barátnőmmel, mert már untuk a régi bandát, meg a hülyeségeiket, de ez nem volt egy jó döntés. A lehető legszemetebb társaságot fogtuk ki, akik mindenkit piszkáltak, aki nem voltak benne, az ő csapatukban, és bár viccesen hangzott az elején a  „vészhelyzetezés”, de amikor velünk csinálták, vagy összefogkrémeztek, az már koránt sem volt az. Persze aludni sem hagytak bennünket, brrr… A madrichjkaim Andris és Nóra voltak, akik nem álltak épp a helyzet magaslatán, bár lehet, hogy az is közrejátszott, hogy szerelmespár voltak. Szóval erről az évről nem tudok túl sokat mondani, mert nincs, mit meséljek…

A következő és az azutáni év viszont felejthetetlen volt. 1998-ban Simi és Dancsa, a két belevaló csajszi, voltak a madricháink, akik az egyéniségükkel tették felejthetetlenné a turnust. Rengeteget nevettünk, és nagyon jó kis csoport kovácsolódott össze. Maszada története anarchista zoknibábokkal, és 4 lökött madricchal, valóban örökemlékű. Ekkor is voltak esti madrich time-ok, de már nem a nyugalom, a csend élvezete volt a lényeg, hanem sokkal inkább a varázskör játék, ami során sok mindent megtudtunk a másikról, sőt egy pár is így talált egymásra. Voltunk múltat kutatni, Szegeden, nagyon élvezetes volt. Sétáltunk egy nagyot a belvárosban, beszéltünk sok emberrel. Aztán persze volt, hogy szabadidőben Dancsa és Simi hátrajöttek a házainkhoz, és a csoportbeli fiúkkal táncoltak egy jót. Igaz, ekkor már csak 2 év volt a korkülönbség.

És végül 1999. Az utolsó évem chanichként Szarvason, amikor két nagyon jó fej srácot kaptunk. Tomi és Gábor, alig voltak idősebbek nálunk, így inkább haveri alapon ment a dolog, mint a „tisztelet” elvén. Nagyon élveztem a dolgot, sokan irigyeltek is, hogy az ő csoportjukba kerültünk. Ki az a madrich, aki képes a teljes csoportját egy műanyag karddal legyilkolászni, miközben mindenki dől a röhögéstől? Vagy hagyja, hogy közel egykorú lányok papának szólítsák egy peula miatt? Esetleg üres műanyagflakonokkal a tűző napon vívni? Vagy velünk drukkolni, hogy a kislány, aki a napfogyatkozás miatt csukott szemmel közlekedett, menjen neki az oszlopnak? Ekkor voltunk  hermonoskok, a legnagyobbak, a második ilyen korcsoport Szarvas történetében, de szerintem egyben a legjobb is. Békésszentandráson sátraztunk, de oda el is kellett jutni, lekenuztuk a Kőrösön, úgy, hogy eredetileg Gábor és Tomi jött velünk egy kenuban. Csak mivel az egyik hajónál gond volt, Tomi átült oda kormányosnak. Állítólag ettől még rosszabb lett csak a helyzet, de a lényeg az volt, hogy gond nélkül megérkeztünk. Gábor meg folyton itatott minket, na jó, csak vízzel, hogy ki ne száradjunk, mert a korcsok ezt adták ki neki. Mindenkit „halálra” idegesített vele. A békésszentandrási peulánk, meg elég érdekesen sikerült, mivel a peula kezdése után 5 perccel kapták meg a hozzá az anyagot, és persze fogalmuk sem volt róla. De nem is ezért szerettük őket…

Folyt. köv.

Bóc Andi

Budapest, 2006. január 3.

(kép forrása: Internet)

(Ez a cikk-sorozat eredetileg a Komáromi Zsidó Hitközség Hitközségi Híradó című újságjában jelent meg 2005-ben és 2006-ban. Úgy gondolom, talán a faházak olvasóinak is érdekes lehet. A cikket az újság szerkesztőinek engedélyével közöljük. -szerk)

 Kavarognak a gondolataim, annyi minden él bennem Szarvasról, hogy az hihetetlen. Talán beszéljünk a madrichjaimról (ifjúsági vezető héberül)  egy kicsit. Meg arról, hogy milyen egyéb emlékeim vannak

Csak utó- vagy beceneveket írok, mert nem szeretnék senkit kellemetlen helyzetbe hozni. Az az igazság, hogy egy páros kivételével minden évben tudom, hogy ki volt a madrichom.

Amikor ’91-ben lementünk, három kisleány ücsörgött a buszon, és mint Ti is, mi is állandóan azt kérdeztük, hogy messze vagyunk-e még, mikor érünk oda. Akkor még nem a lajosmizsei benzinkútnál álltunk meg néhány percre.

Még a buszon megkértük a „nagyokat”, hogy hagy lehessünk így hárman egy szobában. Láss csodát, ez így is lett. Amikor leszálltunk a buszról, egy nagylány odajött hozzánk, hogy a 112-es szobában fogunk lakni, amit rögtön meg is mutatott nekünk. Nagyon jó kis szoba volt, akkor még kényelmesen elfértem az ágyban;) Ma már sajnos túl kicsi számomra… Mint kiderült, őt Zsuzsának hívták (és hívják ma is), és ő lett életem első madrichja, Doronnal az oldalán.  Azt hiszem 12-en voltunk a csoportunkban, de lehet, hogy 16-an, az majdnem biztos, hogy több fiú volt, mint lány. Egy-két emberre még emlékszem de a legtöbbjük nevét és arcát már a feledés homályába vész.

Zsuzsát nagyon szerettük, ő tanított nekünk hórát is. Ez valami furcsa körtáncnak tűnt akkor, bár nagy nehezen azért csak megtanultuk, és még az Imateremben tartott Ki mit tud? -on is előadtuk. Persze nagy sikerrel, bár a kölcsön kapott műanyag izraeli zászlókat vissza kellett adnunk. Még nem tudtam, hogy az utolsó étkezésnél majd megkapjuk ajándékba.

A Ki mit tud?– ra ebben az időben még a madrichok is felkészültek, a leghangosabb nevetéseket ezek a jelenetek váltották ki. Általában valami vicces dalt vagy jelenetet adtak elő. Így lett pl. filmsztár Dezső, Frici delfinje. Nem tudom már mikor volt pontosan, de volt, hogy gyerekek visszaadták ilyenkor a kölcsönt a korcsoknak (korcsoportvezetők) és a madrichoknak, elég érdekes látványt nyújtott a lepedő alá bújt Frici és Tomi, amint egymás ruháit próbálták magukra kapkodni, mert mily véletlen, épp őket jelölte ki önkéntes párnak a játékot vezető chanich (táborozó).

 

Aztán egy másik alkalommal megcsodálhattuk a Grimm sisters előadásában egy jó kis mesét, ahol a főszerepet Ariel 46-os büdös cipője kapta. Az sem volt semmi, amikor ’92-ben azt adták be a madrichoknak, hogy fertőző vizet ittak azon az óriásinak rémlő telken, ahova egy napra katonáskodni és játszani mentünk. A legtöbbjük, mivel ezt Jickó közölte velük a madrichgyűlésen, természetesen elhitte, és teljesen elsápadva ment vizeletmintát adni. Aztán persze fény derült a turpisságra. Ezt a poént később a hermonosokkal is eljátszották, ők még kevésbé díjazták…

 

Mielőtt elfelejtem, amikor én elkezdtem Szarvasra járni, akkor még minden korcsoportnak egy magyar, és egy izraeli korcsa volt, bár lehet, hogy első évben csak izraeli. A mienket Mirinek hívták, és nagyon kedves volt, egészen jól beszélt magyarul, ha jól emlékszem. Volt ott még egy lány, Aviv, aki a konyhából kifele jövet, elordította magát, hogy echad, staim, salosh, arba, mi meg bámultunk rá, mint borjú az újkapura. Ő tanította meg nekünk a Negev indulót, amit utána mindannyian teljes erőbedobással ordibáltunk Ági néniék akkor még valóban legnagyobb örömére. Jickó pedig a „Halelu-halelu-halelu-haleluja óóó dulashem!” kezdetű tornaórára emlékeztető örökzöld dallam rejtelmeibe vezetett be minket.

Ja és a kőházakban ott nyaraló családok laktak, nem pedig a golános, hermonos chanichok. Szegény családokat mindig zaklattuk, amikor valami idióta feladatot kaptunk egy-egy esti program keretében, mert persze szivatós esti program már akkor is nagy divat volt (csinálj lekváros, felvágottas kenyeret, szedj minél több rózsát, gyűjts be minél több fogkrémet…).

Azt hiszem kicsit elkalandoztam a madrichjaimról, de majd legközelebb. Addig is, ha tetszett ezen írás, vagy lenne hozzáfűzni valód, esetleg magadra ismertél egy történetben, kérlek írj a szerkesztőnek.

 

Bóc Andi

Budapest, 2005. november 3.  

(kép forrása: KisPaszti)