Szarvasi Virtuális Emlékek Múzeuma: Körös-parti gyökerek – Bóc Andi múltidézése (Egyszer volt… – 1. rész)

(Ez a cikk-sorozat eredetileg a Komáromi Zsidó Hitközség Hitközségi Híradó című újságjában jelent meg 2005-ben és 2006-ban. Úgy gondolom, talán a faházak olvasóinak is érdekes lehet. A cikket az újság szerkesztőinek engedélyével közöljük. -szerk.-)

Szarvas! Ez a szó oly sokunkban kedves emlékeket idéz elő. Egy állat és egy város neve, de számomra sokkal több ennél.

 

A történet egészen pontosan 1991. augusztus valahányadikán, az akkori év 3. turnusában indul. Bizony, amikor Ti még csak épphogy megszülettetek, én már kis negevesként kergettem őrületbe a madrichjaimat. Elmesélem Nektek azon emlékeimet és élményeimet, amikre talán rajtam kívül már senki más nem emlékszik.

 

Kezdjük talán a legelején. Vajon hányan tudjátok, hogy a pingpongban található ’boxok’ eredetileg az étteremben voltak? Hihetetlen, igaz? Pedig így volt. Azokon a kör alakú padokon ültünk csoportonként, igaz, akkor összesen csak 3 negeves csoport volt. A csoportnevünket sem mi választottuk, hanem a madrichjaink mondták, hogy így fognak minket hívni (Eilat, Beer Sheva és Dimona csoport), és kész. És ha már a csoportnál tartunk,  azt is elárulom, hogy eredetileg minden negeves csoportnak volt pótmamája, akiket arra képeztek ki, hogy anyukáinkat pótolják (minő meglepetés). Erre szükségünk is volt, hiszen már a táborba vezető út is majdnem 4 óra volt, ami akkoriban kész tortúrának számított.

 

Ami még érdekesség, az az, hogy sem az Imaterem, sem a kupola nem a mai formájában pompázott. Az Imaterem falait még nem díszítette a Siratófal motívuma, egyszerű, sárgaszínű csempe borította.  Az egyszínűséget csak egy-egy színes, izraeli plakát törte meg.  Emellett bármily hihetetlen is, de ekkor a kupolát még nem  használhattuk. Arra már nem emlékszem, hogy pontosan hol is voltak a sportfoglalkozások, ha voltak egyáltalán.  Azt viszont biztosan tudom, hogy az akkor még óriásinak tűnő épületet csak kívülről csodálhattunk, mert annyira visszhangzott, hogy nem lehetett bemenni. Persze igazi rosszcsontként egyetlen alkalmat sem hagytunk ki, és amikor csak lehetett, a nyitva lévő ablakokon át ordibáltunk befelé. Valóban mintha egy sziklás hegységben kiabáltunk volna! Hangos volt és egy idő után elviselhetetlen.

 

Az esti programok tehát nem másutt, mint az imateremben voltak. És ha már megint az Imateremnél járunk, akkor az sem maradhat ki, hogy akkoriban senki nem ült még ott ebéd közben, talán, mert még nem is voltunk olyan sokan. Az éneklős teraszt pedig az épp tanulandó dalok szövegei borították. Az említett terasz azonban az éttermet kibővítésével megszűnt. Mindezt valamikor 1995 tájékán, vagy még később hajtották végre, persze lehet, hogy megint ráférne egy nagyobbítás (szigorúan csak Ági néni megkérdezésével?)! Ja és persze csak ’94 óta létezik az egyes és kettes gödör, mivel a Negev házakat (china town) akkoriban építették…

 

A felesleges energiáink egyéb levezetési módjai a következők voltak: minden reggel rohangálhattunk körbe-körbe a tábor körül Jickó társaságában. Persze szigorúan csak azok voltak képesek erre, akik nem bírtak aludni. Ilyen gyermek meg nem sok akadt, mivel az éjjelig tartó traccspartik már akkor is elengedhetetlenek voltak. Jickó akkoriban a rohangáláson kívül még nem rózsaszín pólóját tekintette elengedhetetlen kelléknek, hanem a hordozható hangosbeszélőt, ami persze rendszeresen begerjedt, és iszonyatos sípolásba kezdett. Ja és a másik nélkülözhetetlen eszköz: a két leveses, vagy teás kanál. Bárhol, és bármin képes volt belőlük hangokat előcsalogatni. Ha találkoztok mostanság vele, nyomjatok két kanalat a kezébe, biztos szívesen megmutatja, mi is a pontos technika;) Mi minden esetre tátott szájjal csodáltuk a műveletet.

kgy1.jpg

Persze ott volt még a minigolf pálya is, ami akkoriban még egészen működőképes állapotban volt. Nem, ne is próbálkozzatok a következő nyáron, a pálya megkeresésére expedíció szervezésével, mivel az már nem létezik! A helyén ma a Beit David áll, a maradék terültetet pedig befüvesítették.

 

Azt hiszem itt most abba is hagyom a visszaemlékezést, mert még a végén nem bírom megfékezni a feltörő emlékhullámokat.  De ha tetszett, legközelebb talán újabb emlékeket bányászok elő, erről a félig feledésbe merült időszakról.

 

folyt. köv.

 Bóc Andi

Budapest, 2005. október 24

(kép forrása: Paszternák Tamás)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s