Péntek van, elkezdődött a hétvége. Lassan kászálódok ki az ágyból. Végre nem 6:00-kor keltem, na jó azért az órám rendületlenül “harangozott” egyet-kettőt (lehet le kéne cserélnem ezt a hangot).
Délelőtt az elengedhetetlen házimunka, felmosás, fürdőszoba takarítás, egy kis mosás. Aztán lassan kezdek készülődni. Estére Nathaliehoz, az unokatesómhoz vagyok hivatalos. Nem láttam őt tavaly április óta, amikor befutott néhány percre a tel-avivi szállodánkba, a komáromi csoport szentföldi látogatásakor.
Pénteken fél hatig járnak a buszok, utána a Sabesz miatt mindennemű tömegközlekedés leáll. 16:30-kor indulok otthonról, kicsit korán van, fél hétre vagyok hivatalos. Nem merek kockáztatni, olyan kiszámíthatatlanul járnak itt a buszok. Lefelé menet még egy kis hulladék szelektálás (palackok, egyéb) – mintha odahaza, Pesten lennék.
Ahogy lenni szokott, a 63-as elhúz mellettem – reménykedem, még sem ez volt az utolsó. 10-12 perc múlva jön elvileg a következő. Egyedül üldögélek a padon, az utca kihalt, néha egy-egy autó húz el, páran sietnek még az ünnepelőtti bevásárlásból hazafelé.
A 63-as fékez le hirtelen, a buszon megint zene szól. El is nevezem “dáridó-járatnak”, a 61-en sosincs zene, igaz ott az automata bemondja a megállókat. Ez egy régebbi típus, itt az utasra és a héber nyelvű vizuális tájékoztatóra van bízva a leszállás.
Suhanunk a belváros felé, az utak üresek, a hétköznapi dugónak nyoma sincs. A Dizengoff Centernél szeretnék leszállni. Elvileg a HaBima színház utáni valamelyik megálló. Kibetűzöm a kijelzőn, nyomom a gombot, nyílik az ajtó. Na most merre, nem látom sehol a Dizengoff Centert, elindulok a tenger felé, bár sejtem, inkább visszafelé kéne menni. Ben Yehuda utca, elindulok, a keresztutcákon benézve fel-fel a tenger. Egy ideig ellenállok, aztán letérek az utamról.
Turisták százai, ezrei jönnek velem szembe, vállukon törülközővel, a parton sorakozó hotelekből ugrottak ki egy kicsit megmártózni a Földközi-tengerbe. Rajtam “ünnepi szerkó”, ing, hosszúnadrág… kezd meleg lenni, tűz a nep, még szerencse, hogy a hátamon ott a vizes palack. Leérek a parti sétányra, egy-két fotó, élvezem a lenyűgöző látképet. Balra Jaffo ódon falai, jobbra szállodák, strandolók. Úgy döntök, a parton sétálom le azt a pár utcányi távolságot, ami a Sokolov utcáig még rám vár.
Gyönyörködöm a strand szépségében, ahogy mondani, azaz írni szoktam, csak nézek ki a fejemből. Lehet, ki kéne járni a tengerre? A busz elvileg egy fél óra alatt idehoz.
Lassan elköszönök a parttól, egy parkon átvágva érem el újra a civilizációt. A Jabotinsky utcán elhaladok a szlovák nagykövetség előtt, emlékszem 1994-ben már egyszer lefotóztam. Kicsit korán érkezem. Unokatesóm, s az általam most először látott vőlegényének postaládáján törekszem elolvasni a héberül írt neveket. Jó helyen járok. Dan és Nati szívélyesen fogadnak. Beszélgetünk múltról, jelenről, jövőről. Dan szimpatikus, szép pár együtt Natival. Öröm látni, hallgatni őket. A nagy beszélgetésben, persze megint elfelejtek fotózni! Ugyanúgy, mint a két ashkeloni kirándulásomon. Öregszel Paszti!!
Megkapom az esküvői meghívójukat. Szeptember 4., képzeletben bevésem a naptáramba. Rajta van a nagymama neve is, s egy emlékező sor, Nati apukájára, szeretett nagybácsimra, Sanyira. 😦
Lassan indulunk a zsinagógába. Aranyos kis hely, nők, férfiak a földszinten, persze elválasztva. A délutáni imán még vannak üres padok, aztán egyre népesebb az imára gyűlők tábora. Dan szerint ez egy nagyon különleges zsini, a szombatfogadás dallamait minden héten máshogy éneklik. Az ima magával ragadó, minden hely elkelt, vannak akik már csak állóhely jutott. Hasonlóan az múlt heti ashkeloni zsinagógához, itt sincs minjen probléma. Az emberek jönnek és jönnek, nem kell a kapuban állni – mint ahogy mi tesszük 15 éve Tomival -, s arra várni, jöjjön még egy csak mégy egy ember. Más itt az élet. Az emberek arcán önfeledt öröm, mosoly, miközben “menyasszonyként” fogadják a szombatot. Pezsgőbb a hangulat talán még a szarvasi Kabalat Shabatokénál is, pedig azt elég nehéz überelni. Kezdek kicsit én is bepörögni, igyekszem visszafogni magam, s a realitások talaján maradni. Mire az imavégén táncra perdülnek a férfiak, mi lassan távozunk. Vacsorára vagyunk hivatalosak Dan rokonaihoz. Egy felhőkarcolóban laknak a rokonok, a sabesz-liften megyünk fel. A társalgási nyelv német, angol, melyeket azért néha megszakít egy-egy héber dialógus. Az anya beszél magyarul is. Az asztalon kalocsai mintás étkészlet. 🙂
A fiuk a Bar-Ilanon tanul, bioinformatikusnak, ha jól emlékszem. 10-en üljük körül az asztalt. Kezdem érteni, miért nem esznek itt hét közben az emberek. Az asztal roskadozik az étkektől Saláta előételnek, édes krumplileves, marha hús, csirke vagy négyféle módon. Köretek, saláták. Zárásként barackos süti, dinnye, cseresznye.
Lassan éjfél, mire elindulunk az asztali áldás, a Birkat hamazon után. Az utcán éttermek, boltok várják a nem szombattartó vendégeiket. Nati és Dan hazafuvaroz. Lassan egy óra van, ez ismét egy tartalmas nap volt.
Nati és Dan köszönöm! Todá!
/van mégis helyesírás ellenőrző a wordpressben…:)/
KISPASZTI WEB 