posztdok napló 42. – 2009. augusztus 10. – Dr. Kálmán Erika emlékére

Régóta gyűjtöm az erőt e poszt megírásához. Fura, ez a hét az emlékezésekről szól. Ma Tisha BeAv, holnap egykori témavezetőm, Dr. Kálmán Erika halálának évfordulója és Tóra(Mózes öt könyve)-avatás Szarvason Itzhak Roth, táborvezető emlékére.

Mielőtt rátérnék a fő témára, néhány szó a mai napról. Tegnap rákérdeztem, hogy a Tisha BeAv böjtnap munkanap e az egyetemen. Igen, többen jönnek – hangzott a válasz a főnöktől. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egyik diák azért utána odasúgta,  szerinte nem jön majd senki. No mindegy, gondoltam, ha a “boss” nem utalt arra, hogy ne jöjjek, benézek. Fél kilenckor én nyitottam a szobát, a laborban is sötét volt. Az egyetem bejáratától a nanoépületig nem találkoztam senkivel. Kihalt volt a nanotechnológia fellegvára is.

A munkavédelmi oktatások úgy szoktak kezdődni, hogy egyedül ne dolgozz a laborban, még akkor sem, ha csak számítógépeznél. Ehhez tartottam is magam. Fél tizenegy körül megjelent a főnök a gyerekeivel, s meglepődve nyugtázta, hogy csak én vagyok bent. Beszélgettünk egy jót, kicsit filozofálgatott, hogy talán mikroszkópozni azért lehetne egyedül. Miután látta rajtam, hogy ezt máshogy gondolom, feladta. Lehet,  sztahanovista vagyok egy kicsit, de azért felelőtlen nem. Ha legalábba a második emeleten lett volna még valaki, akkor talán neki kezdek a rám váró minták feldolgozásának. Magányos harcosként azonban nem kívántam a sorsot kísérteni. Különben is, abszolút szabálytalan lett volna, s ha bármi történik, enyém a felelősség.

Háromnegyed egyig azért irodalmaztam, cikkeket böngésztem. Az utolsó két órában már újra csak egyedül.

Mit kezdjek a felszabadult fél nappal? – tettem fel a kérdést. Irány az állatkert. A kinti kánikula és a hátamon csüngő laptopos hátizsák eltántorított ettől az ötlettől. Mi lenne, ha buszos városnézésre indulnék. Egyrészt légkondi van a járművön. Másrészt ugyanannyiba kerül, ha 10 megállót vagy 40-et megyek a 61-essel. A Negba utcától úgy sem jutottam messzebb még vele. Ramat Gan számomra eddig ismeretlen részét átszelve értünk Tel-Avivba. A tengerpartól egy utcányira szálltam le. Néhány fotó, a környék felfedezése… Szülinapi ajándék-keresés. A strandon a piros zászló volt kint, szeles volt az idő. Megint a tengerparton vagyok, s ismét nem fürdőruhában 😦

Egy-másfél óra után indultam vissza a hűtött, s ezúttal zeneszótól  hangos járattal. Negyven perc alatt haza is értem.

2009 augusztus 10.- két éve nincs köztünk Dr. Kálmán Erika

„Annyira akartam élni,
A betegséget legyőzni,
Búcsúztam volna tőletek,
De erőm nem engedett,
Így búcsú nélkül szívetekben
Tovább élhetek.”

Verőfényes nyári nap volt. A Cimbalom utcánál szálltam le a 91-esről. A kutatóközpont bejárata felett egy rongyos, alul foszlásnak indult fekete zászló lengedezett. Amióta tudtam, hogy témavezetőm súlyos beteg, mindig aggodalommal töltött el, ha kint láttam a gyász jelét. Ezen a reggelen valahogy mégsem gondoltam a legrosszabbra. Nyugodtan lépdeltem tovább. A IV. épület előtt találkoztam az egyik kollégámmal. Érdeklődtem, kinek az emlékére van kint a zászló. Rám nézett, s közönyös tekintettel annyit mondott: “hát meghalt az Erika”. Ennyi,… aztán szívott egyet a cigijéből.

Annak ellenére, hogy hónapok óta tudtuk, nagyon súlyos a helyzet, titokban azért sokan hittünk abban, reménykedtünk,  egyszer visszatér közénk. Messziről halljuk majd közeledtét, benéz hozzánk, érdeklődik kutatásainkról, arról hogy vagyunk, mi újság odahaza… Szerettük volna, ha újra az általa küldött, feladatokkal teli e-mailek  fogadnak minket reggelente, mint korábban.

Ott, akkor, azon a nyári reggelen, a IV-es épült előtti lépcső tetején örökre megváltozott számos dolog…

Ezen a reggelen nem csak a témavezetőt, a főnököt, a tanárt, a kutatót veszítettük el. Átíródott sok minden abból, amit addig a kutatásról, a kutatóintézeti munkáról, a tudományokról gondoltunk. Két év távlatából, már egyértelműen látszik: a személyi veszteség mellett, ezekben a szomorú órákban kártyavárként dőltek ránk az addig biztosnak, megbonthatatlannak tűnő erőd falai, amelyek óvtak, védelmeztek minket doktoranduszi éveink alatt. Véget ért az az időszak, amely során nem volt más dolgunk, mint kutatni, konferenciákon bemutatni az eredményeinket, cikket írni belőlük. Ezen a reggelen véget értek a gondtalan diákévek! Ami tegnap érték, fontos volt, az holnapra már nem jelentett rajtunk kívül  másoknak semmit.

Ha van valaki, akinek alapvetően meghatározó szerepe van abban, hogy most posztdoktor vagyok Izraelben, s ez a napló is létrejött, az Dr. Kálmán Erika, professzor asszony. Egész életemben hálás leszek neki, hogy az MTA Kémiai Kutatóközpontban lehetőséget kaptam a doktori értekezésem elkészítésére.

Kedves Professzor Asszony, kedves Erika, emléke velünk van a mindennapok során!

**Témavezetőmmel, Dr. Kálmán Erika professzor asszonnyal, a kép 2007 novemberében készült Haifán, a Technionon tett látogatásunkkor…

/../

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s