A jaffoi kikötő kőfalánál állok, előttem a tel-avivi tengerpart… Mintha karnyújtásnyira lenne,… szállodák, felhőkarcolók, folyamatosan érkező repülőgépek az égen. Mindemellett nyugtató csend, csak a tenger hullámzása hallatszik… Évekig el tudnám nézni ezt a látványt. Ennyi időm azért nincs, 20 perc múlva folytatódik a Bar Ilan Egyetem Nanotechnológiai Intézetének házon kívül megrendezett “házi” konferenciája. Váltok még egy-két szót P-vel, aki közel 50 évesen vándorolt ki Izraelbe illetve új ismerősömmel, egy fizikussal, akinek felcsillant a szeme, hallva, hogy Szlovákiából érkeztem, ugyanis, tavaly pont Pöstényben nyaralt.
Reggel nyolckor indultunk a kampuszról két busszal. Egy különleges helyen rendezték meg a sorrendben harmadik intézeti seregszemlét. A hallássérültek által üzemeltetett kultúrközpont és étterem ad otthont a szimpóziumnak. Ebéd előtt a workshopon tanulhattunk egy kis jelbeszédet is.
Négy szekcióban egy-egy szenior kutató és három-négy doktorandusz tart előadást. Biológusok, fizikusok, mérnökök, vegyészek, ami közös bennük, mindannyian “nano”-t kutatnak. A megynyitón kb. 250-en lehettünk. Hihetetlen, az egyetemen többen foglalkoznak nanotechnológiával, mint nálunk a komplett kémiai intézet takarítónénistől, portás bácsistól. És ez csak egy egyetem a sok közül, ahol nanotudományt is művelnek.
Rossz szokásom ellenére, valamiért – talán a tengeri levegő hatása – szerencsére nem jön állom a szememre, s nem akar minden percben leesni a fejem az ötödik előadáson sem. Egész érdekesek a prezentációk, lehet belőlük újat tanulni, ötletet meríteni. Vannak témák, amik közelebb állnak hozzám, vannak amik nagyon távol…
Az ebédet, s itt most ne valamilyen menza kajára, hanem EBÉDre gondoljon a Kedves Olvasó, összekötötték a poszterszekcióval, itt is van mit “lefotózni” a jövőre nézve.
Két dolog, ami nagyon megragadt bennem. Az első, hogy az egész program angolul zajlik, a moderálástól kezdve az előadáson át a kérdésekig. Tudom, fontos a magyar tudományos nyelv hagyományainak ápolása, megőrzése, továbbadása, de ez az angol nyelvűség hatalmas előnyt jelent a nemzetközi színtéren. Amikor az ember abba nő bele, hogy angolul adjon elő, az egészen más, mintha 15-20 előadásból egyet-kettőt tart csak angolul a diákévei alatt. S hát legyünk őszinték, ha az emberek 99,9% ért magyarul, miért beszélnénk idegennyelven egy-egy tudományos fórumon…
A másik számomra érdekes dolog a hallgatóság megszólítása volt. Tízből nyolcan “Hello”-val köszöntötték a nagyérdeműt. Elképzeltem, amint állok a Magyar Tudományos Akadémia Kémiai Kutatóközpontjának Kutatóközponti Tudományos Napok című rendezvényén a négyes épület második emeleti előadótermében, s a professzorokkal, vezető kutatókkal, kortársaimmal megtelt teremben úgy kezdem a bemutatóm, hogy HELLÓ… 
Sokan nagyot néznének az biztos! Még a doktoranduszoknak szóló Doki Suliban se merte volna megengedni magának ezt a lazaságot senki, pedig ott tényleg magunk között voltunk. Persze tudom, mindez abból ered, hogy a héber nyelvben nincs magázódás… amúgy is, nem a formalitások a lényegesek errefelé, hanem az eredmények…
Ezt a HELLÓ-s kezdést egyszer azért kipróbálnám, ha sors úgy hozza, hogy ismét hazai pályán adhatok majd elő… (Kollégák, kérjétek majd számon rajtam ezt az ígéretem!)
Van azonban egy univerzális, minden országra igaz szokás (legalábbis amelyekben jártam már), ha egy konferencián reggel 250-en voltak, estére biztos nem marad 50-nél több ember. Így történt ez itt is. Az intézetvezetőnek, aki a zárszót mondta, támadt is egy ötlete, mindazok akik itt maradtak, adják le a névkártyáikat, s majd kisorsolnak valami kis ajándékot… 🙂
U.i.: A kikötő sem volt macskamentes, két fekete cica keresztezte is az utamat.
/…/
KISPASZTI WEB 