Állok a Haifára vezető négyes főút felett átívelő hídon… Hazafelé baktatok egy hosszú, eseménydús kutatónap után. Hirtelen azt veszem észre, a kezem a telefonomért nyúl, hogy képet készítsek a mindkét irányban zsúfolásig telt forgalmi sávokról.
Az első hetekben, hónapokban mennyi felvételt kattintottam itt el jövet-menet… Szép lassan hozzászoktam a látványhoz, s egy idő után már fel sem tűnt “kik mennek az úton”. Ugyanígy jártam számos dologgal, amelyek egy-egy újabb poszttal gazdagították a Posztdok Naplót, de ma már a hétköznapok homályába merültek.
Tegnapelőtt még feltűnt mennyi macska van errefelé, ma már meg se hökkenek rajta, hiszen előző nap is itt kószáltak a négylábúak. Akad azonban még számos apró mozzanat, amelyről szeretnék írni a blogomban. Az egyik ilyen a gyümölcszselé.
Gélek: félszilárd halmazállapotú, alakállandó, rugalmas, difform
rendszerek, melyek egy gélképző anyag és a szolvatáló közeg
kölcsönhatásából keletkeznek. Jellemző a sok oldószer kevés
szárazanyag.
Az izraeli gyümölcszselék (na jó tényleg csak nagyon ritkán, max. kéthavonta egyszer engedek meg magamnak egyet egyet a hizlaló dobozkákból) íze eltér a hazai cégek által kínáltaktól. A nagy különbség abban rejlik, hogy az itteniek önmagukban is fogyaszthatók, s nem kell alájuk egy finom sütemény, amely ízt adna nekik. Hát igen valószínű a magasabb cukortartalomnak köszönhető mindez, meg az egyéb adalékanyagoknak.
A zselé és az én kapcsolatom régi időkre nyúlik vissza. Nem, nem az anno csak Magyarországon kapható zselés szaloncukorra gondolok most. Annak idején Apa a tanyi Lengyárból gyakran hozott nekünk péntekenként “szilánkos” sütit. Már akkor is csak a barackos vagy epres átlátszó felső réteg hozott izgalomba. Lehet ezeknek az édességeknek köszönhető, hogy kolloidika szakterületen szereztem doktori fokozatom?
/kép forrása: Internet/
Aztán jött Szarvas, Ági néni feledhetetlen péntek esti eper-zselés banános sütijével, melyet a maceszgombócos leves és a paprikás sült-krumplival felszolgált hús után kaptunk desszertként. Mindig örömmel mentettem meg a csoportom tagjait attól a kínszenvedéstől, hogy géles süti “tetőt” kelljen enniük. Hát igen, ha valaki nem tudja mi a finom,… Az esti programokon felszolgált, kis poharakba porciózott rózsaszín-piros csodákról már említést se tennék… Egyszer a konyhában járva megtudtam, pontosan milyen porból is készül. Ettől kezdve nem volt olyan izraeli utam, amely végén ne lapult volna egykét doboz zselé-por a bőröndömben.
Az egyetemi évek alatt sem volt hiány gélekben, igaz, ezeket már nem lehetett megenni. Emlékszem a Méréstechnika labor egyik foglalkozására, ahol gél-kockák deformációját kellett meghatározni. Szegény PhD-hallgató, aki a labort tartotta, ha a későbbiekben szóba került, mindig csak “ja, a takonykockás”-ként emlegettük.
/forrás: ELTE TTK – Méréstechnika labor/
Az egyik első főzési kísérletem is a kocsonyás anyagokhoz kötődik. Két éve az osztálykarácsonyra nano-főzőversenyt hirdettek. Gondoltam, gyümölcszselével indulok. Két gond volt csak: egyrészt a Pesten beszerzett pornak önmagában nem volt annyira (sőt inkább semennyire íze), másrészt a gondosan elkészített banán karikákkal díszített három zselés-doboz tetejét megszórtam egy kis kókusz és csokireszelékkel. Mire másnap beértem a munkába, a BKV-nak köszönhetően összerázódott az egész, s hát elég furán nézett ki a banános-csokis-kókuszos-eper és erdei gyümölcs ízű zselé. Szerencsére volt fotóm a kiindulási állapotról is:
Izraelbe érkezésem után szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy főzési lehetőségeim erősen korlátozottak, így le kell mondanom a gyümölcs-zseléről. Azaz csak kellett volna, ha a szemfüles kereskedők nem hoznának forgalomba előre elkészített zselét. Az ananászos és barackos tetejére jut pár szem gyümölcs is. Rejtély, hogy a pirosba miért nem találtak megfelelő termést…
Zselére fel, jó étvágyat!
KISPASZTI WEB 