Amikor a középiskolai nano-foglalkozásra igyekeztem csütörtök este, s elmellőztem az egyetemi kampusz kilátótornyát – amelyről még mindig nem sikerült kiderítenem, hogy egyáltalán látogatható-e – biztos voltam abban, a program után jön a jól megérdemelt pihenés. A visszahúzódás ramat gani kuckómba. Hajnali 1:26-kor, a 112. blogbejegyzés megszületésekor, még mindig 100%-osnak vettem, az előttem álló a két napot Tel-Avivban töltöm.
Tíz előtt pár perccel megcsörrent a telefonom. A másod unokatestvérem hívott. “Ma fel kell téged vennem hazafelé menet!” – mondta oly határozottan, s nem volt ellenvetés 🙂 Maradt hát hét órám a takarításra, mosásra, bevásárlásra. Elméletileg ez rengeteg idő, persze csak akkor, ha izraeli zord télben akaródzna kikelnie az embernek a j meleg ágyikóból.
A könnyebb végén ragadtam meg a rám váró feladatokat, a bevásárlással kezdtem. Egy apró 5 sékelest kerestem a kocsihoz indulás előtt vagy húsz percet. Volt minden más, 1-es, 2-es, 10-es, csak pont ötös nem. A pénteki zsúfoltságban elképzelhetetlennek tartottam, átverekedni magam a kasszához, hogy váltsanak nekem.
Igazából nem értem, miért nincsenek kosarakkal is felszerelve (öt darabnál többet még egyben sem láttam) a szupermarketek. Indult hát a stratégiai játék, hogyan lehet úgy megvenni minden fontosat és elengedhetetlent, hogy elférjen az ember két kezében. A megoldás kulcsa, vegyünk bármit is, a lényeg, hogy lapos, téglatest alakú csomagolása legyen. Félúton már elég nehézkes az egyetlen szabad kézzel újabb termékeket az egyre magasodó, másik kézben tartott toronyra helyezni. Csupán az a tény vigasztalt, amúgy sem volt szabad kocsi a bolt előtt. A hatos ásványvíz már csak fizikai fájdalmat okozva lógott a két fennmaradó szabad ujjamon.
A kasszás néninek még sikerült rám tukmálni egy csomag akciós pisztáciát, jön a Sabat, legyen neki egy jobb szombatja, gondoltam.
Rövid vizit egyik kedvenc boltomban, a közeli könyvesnél ajándékot keresve. Házimunka, s már úton is voltunk dél felé.
Igazi békebeli családi vacsora, kidussal, úgy ahogy az illik. Az est folyamán egyszer csak magyar szavak ütik meg a fülem nem várt irányból:
Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék,… – énekli az öt éves unoka.
KISPASZTI WEB 