Kedd óta gyűlnek a fejemben a gondolatok, amelyeket elektronikus naplómba szeretnék lejegyezni. Már megvan a cím “Beköszöntött…”, csak ez a fránya 24 óra bizonyul időről időre kevésnek.
Ülök a két oldalt hatalmas ablakokkal szegélyezett laborban. Miközben a pásztázó alagútmikroszkóp atomi léptékben hegyes tűszondája pontról pontra lépeget a minta felett, tekintetem néha elkalandozik a tel-avivi felhőkarcolók irányába. Csak a másodikon vagyunk, milyen jó lehet a tizediken dolgozni, onnan kis szerencsével még a tenger is látható. Pár perc múlva újra kelet felé pillantok… de a tornyokat már nem látom. Hé, hová tűntek??? Egyre borultabb az idő, tíz perc múlva már a ramat gani magasházak is kezdenek hiányozni a megszokott látképből. Esni nem esik, mi lehet ez a házakat elvarázsló jelenség? Beköszönt Tel-Avivba a hamszin, a sivatagi homokvihar. Lassan már a négyes út túloldalán sem látszik semmi. Drasztikusan csökken a látótávolság, mindent t finom homokréteg lep be, a gyanútlan járókelő a szemén és a torkán érzi, hogy “valami van a levegőben”…
“Egyik kevésbé kiemelkedő, ám mégis oly kedves, manapság egyre népszerűbb ünnepünk, héber neve szerint Tu bisvát, svát hónap 15-ike, a fák újéve. Hajdan, az ősi Izraelben, ilyenkor ültették a fákat, mert a törvény előírta, hogy az első három évben nem volt szabad enni a fa gyümölcséből, a negyedik évben pedig fel kellett vinni a termést Jeruzsálembe, hogy amint azt a Talmud előírta “elárasszák friss gyümölccsel az ország fővárosát”. A fa gazdája csak az ötödik esztendőtől kezdve fogyaszthatta szabadon termését.” (forrás és további részletek itt)
Estére van egy bnei braki meghívásom, igen-igen Ági néni és Smuel bácsi hívott meg kis gombalevesre. Tubisvat ünnepe köszönt be. Nem a megszokott megállóban szállok fel, sétálok kicsit a negyedben. Elmellőzöm a sorompót, melyel az utcákat zárják le az autók elől szombatra, le kéne fotózni, de az “okostelefonom(?!)” már megint lemerült. Egy fekete kalapos bácsi három gázálarcos dobozzal mellőz el, miközben a 161-es buszra várok. Reménykedem, hogy nem a fokozódó közel-keleti helyzet miatt érezte úgy, be kell szereznie ezeket.Kirándulás a STETLbe, mennyire más mint a szomszédos Ramat Gan, sokadszorra látom, de még mindig nem tudom feldolgozni… Beszélgetés, szarvasi történetek, az izraeli és a magyarországi hírek megvitatása, vacsora és egy nagy tál 15 féle gyümölccsel, ahogy az ilyenkor illik.
A másnap egy kis sztrájkkal indul Izraelben, leáll a reptér pár órára, a hivatalok, a bankok, nem jár a szemetes. A buszok mennek, így semmi akadálya eljutni az egyetemre. Dolgos munkanap, majd fél hatkor megdöbbenve lépek ki a kapun. Vége a munkának, s még világos van odakint! Hihetetlen. Amikor a nappalok elkezdtek rövidülni, volt bennem egy kis félsz, hogyan jutok majd át esténként a gyaloghíd és a buszvégállomás között kietlen, nyulakkal és csúnyán néző macskákkal, néha hajléktalanokkal szegélyezett másfél utcányi pusztaságon. Elmúlt, vége, jönnek a hosszabb nappalok!
Mintakészítés, vizsgálat, mintakészítés, vizsgálat, pörög a kutatómunka. Neki kéne állni csomagolni, valahogy nincs erőm… Majd holnap, na jó este, egy óra múlva, majd éjfélkor… Végül késő éjszaka bepakolok. A nyolcadik ing összehajtásánál már kiáltanék: ANYA HOL VAGY, SEGÍTS?! Lezárom a bőröndöt (2:15), holnap azaz ma indulás… No, ez már egy másik történet.
KISPASZTI WEB 