Kedd reggel korán keltem, 7:30-kor már a buszmegálló felé tartottam. Várt rám 90 perc zötykölődés a tel-avivi tengerpartig, a reggeli csúcsforgalomban. Öltöny, nyakkendő, hátamon a frissen beszerzett posztertartó. A NanoIsrael 2012 konferenciára igyekeztem.
Két éve, amikor az első NanoIsrael rendezvényről olvastam a világhálón, azon töprengtem, milyen jó lenne elmenni rá, megnézni mi is történik a közel-keleti országban nano-témában. Osztottam-szoroztam: repjegy, regisztrációs díj, szálloda… no meg a szabadságokkal se álltam már túl jól, szóval végül Budapesten maradtam. Kis vigasz volt, hogy a Nanopaprika az esemény médiapartnere lehetett.
Eltelt két év, s most a DAN kék-fehér buszán a nanokonferenciára tartok, átszelve Ramat Gant és Givatayimot. Mi ez, ha nem egy álom beteljesedése? A delfináriumnál szálltam le, csábított a tengerpart,… de… most a szakmáé volt az elsőbbség. Mozgólépcső vitt le a David Intercontinental Szálloda konferencia szintjére. Az első dolog, ami szembeköszönt egy molinó volt a fórum támogatóival és partnereivel. Ott virított rajta a The International NanoScience Community – http://www.nanopaprika.eu “Spicy world of NanoScience” felirat is. Kihúztam magam, mégiscsak ez az első olyan szakmai összejövetel – a közel 90-ből, amelynek médiatámogatója volt az elmúlt 4,5 évben általam szerkesztett tudományos közösségi oldal -, ahol valóban meggyőződhetem a szervezőkkel kötött bartermegállapodásunk valós kivitelezéséről.
Rövid sorban állás után megkaptam a badge-met. “András Paszternák, Bar-Ilan University, Israel” – betűztem ki, kicsit megilletődve. Feltérképeztem a terepet, helyére került a poszterem. A 81-es felület jutott neki. 1981 bejött, akkor a 81-et is szeretem! – mosolyodtam el a szám láttán. A kiállítás standjainak és a szerény nanoart tárlat megtekintése után helyett foglaltam a három kisebb teremre osztható, a megnyitóra még egyben tartott konferenciatérben. A kivetítőkön a partnerek logói látszottak, köztük volt a Nanopaprika is. 🙂
9:30-ra több száz kutató, diák töltötte be a teret. Felállva köszöntöttük Simon Perest, Izrael államelnökét, akinek 20 percesre tervezett bevezetője 60 percre nyúlt, felborítva az első nap szinte teljes menetrendjét. Az ország “élő történelem könyve” friss amerikai élményeiről, a Facebooknál és Googlenél tett látogatásáról mesélt többek között. Azt mondta, gyermekkorában az édesanyja sosem azt kérdezte tőle: Mi volt ma az iskolában?, hanem azt, hogy Mit kérdeztél, fiam?. A kérdések mindig ugyanazok, a válaszok azok, amelyek évtizedekről évtizedekre változnak. Erre kell megtanítanunk a jövő generációit.
Az ünnepélyes pillanatok után a szakma került terítékre. Izrael hat (!) nanotechnológiai kutatóközpontjának vezető kutatói illetve külföldi meghívott professzorok számoltak be a tudományág eredményeiről, kihívásairól.
Hogy miben más egy izraeli konferencia egy európaitól?
A kis termekben a székeket olyan szerencsétlenül rendezték el, hogyha két-három ember leült a sorok szélén, a többiek csak nagy nehézségek árán tudták beverekedni magukat az üres helyekre. Belénk valahogy azt nevelték, nem illik zavarni az előadót, s javasolt megvárni, míg befejezi a mondandóját. Szerencsére nem voltam egyedül ezzel. Mi álltunk a terem oldalán vagy hátul. Másoknak valószínűleg kimaradt ez az íratlan szabály, így egyszerűen beverettek a sorok közepére. Átgázolva mindenen és mindenkin. S ha öt perc múlva mégsem találták érdekesnek a tudományos eszmefuttatást, fogták magukat, s kimásztak a nagy nehézségek árán elfoglalt kényelmes helyről.
A másik szembetűnő különbség a hadiipari szekció volt. Valahogy eddig sosem gondolkodtam el azon, hogyan hasznosíthatók a szén nanocsövek a repülőgépekről indítható rakétákban. “Ez itt létkérdés!” – kacsintott rám a mellettem ülő kollégám, látva az arcomra ülő döbbenetet.
Volt egy lenyűgöző technikai újítás is, amivel itt találkoztam először. Az előadói pulpitusok elé egy-egy lapos tévét rögzítettek, erre vetítve ki az éppen felszólalók nevét. Praktikus megoldás, s jól is mutat. Sokáig fel sem tűnt, hogy egy régi, klasszikus “szószék” előtt áll a készülék, s nem valami egybe épített hi-tech cucc.
A konferencián ismét rá kellett döbbennem, mennyire iparági méreteket öltött napjainkra a kutatás. Több mint 360 poszter, megannyi előadás, s mindez csak itt, egy kis ország nanotechnológiájáról. Az ízletes ebéd után jött a poszterszekció.
Fél óra, a kinyomtatott eredmények előtt. Az érdeklődők felvilágosítása, a látottak megvitatása… A kutatás felét még odahaza végeztem, a többit már itt. Kicsit szokatlan volt még az MTA TTK új logója annyi év MTA Kémiai Kutatóközpont után.
Hová tűnt mára az a pátosz, amit az első poszteremnél éreztem 2005-ben Isztambulban?
Egy dolog viszont Tel-Avivban sem más. Ahogy közeledünk a délutáni szekciók vége felé, úgy ürül ki az előadóterem. A kínai tudományos akadémia elnökét és az indiai vendég-profot alig 60-70-en hallgatjuk este hatkor.
Két nap, számos találkozással, megbeszéléssel, kis ebédszüneti sétával a tengerparton, befogadhatatlanul sok új szakmai információval. Két nap, amikor egy ábránd valósággá vált. Köszönet az itteni főnökömnek, a lehetőségért, hogy részt vehettem a NanoIsraelen.
KISPASZTI WEB 