Bet Shemes felé jár ki a vonat a lodi állomásról, amikor fejben elkezdem írni a 139. bejegyzést. Pár nap múlva, a tel-avivi tengerparton autózunk másod-unokatestvéremmel Ashkelon felé, mikor pont kerül a gondolatmenet végére…
Raanana városában köszöntöttük az ünnepet és a Szombatot. A rokonok házához közeli zsinagóga lenyűgözött, a modern Tóra-szekrényról sokáig nem tudtam levenni a szemem. Még mindig nehezen fér a fejemben, hogy errefelé nincsenek minjen gondok. Hihetetlen…
Hazatérve körbeültük a terített asztalt, s kezdetét vette az egyiptomi kivonulás történetének elmesélése. Míg a többiek a héber Haggadát követték, én az angolból próbáltam lépést tartani. Minden olyan, mint odahaza. Kivéve a széder tálon a hrajszeszt, amelynek állaga inkább hasonlít valamilyen datolya lekvárra, mintsem a reszelt almából, dióból borral készült keverékre. Imák, áldások, ahogy az az est “rendjében” szerepel. Órák múlva aztán sor került az ízletes vacsorára, a maceszgombócos húsleves elfogyasztása után.
“Jövőre Jeruzsálemben!” – hangzott fel az est végén. Kis mosoly ült ki az arcomra, fura ezt itt a Szentföldön mondani.
Fél egyig ünnepeltünk, így másnap kicsit később keltem. Reggeli beszélgetés Manci nénivel, a család nagymamájával, kis olvasás, majd újra az asztal körül ültünk az ünnepi ebéden. Délután séta a környéken, ismerkedés a festői településsel…
A szombat-búcsúztató Havdala után moziba mentünk. Nem jutottam szóhoz, a “kisváros” plázája zsúfolásig megtelt a filmekre igyekvőkkel. A termünkben egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, teltház volt. Nem nagyon emlékszem olyan budapesti filmszínházi élményre, amikor ne lettek volna üres székek a nézőtéren. Ami még érdekesebb, míg nálunk főleg fiatalabbak töltik meg a sorokat, addig itt közép és “idősebb” korosztály képviselői várták türelmetlenül a vetítés kezdetét.
Eredetileg angol nyelvű filmre jöttünk, az első percekben kiderült, franciául szólnak a vászonról. Francia film héber felirattal 🙂, még szerencse, hogy a történet e nyelvek ismerete nélkül is követhető és érthető volt. Az Életrevalók (Intouchables) megható 112 percét mindenkinek ajánlom.
Lassan egy óra, mire visszavittek Ramat Ganba.
Köszönet a raananai és ashkeloni rokonoknak a vendéglátásért, az első izraeli Széder-estéért és a moziért!
A vasárnap pihenéssel és házimunkákkal telt. Azon dilemmáztam, mit is kezdjek az elkövetkező szabadnapokkal. Csábított a haifai virágkiállítás és a már régen betervezett vizit a helyi vasúti múzeumban. Végül, mint ahogy az lenni szokott, sok felé eljutottam, csak pont ezekre a helyekre nem.
Hétfőn tehát nekivágtam az első egynapos túrának. A HaShalom állomásig végig azon morfondíroztam, Haifa vagy Jeruzsálem felé vegyem-e az irányt. Az elektromos kijelzőtábla végül segített, a 15 perc múlva érkező fővárosi vonatra váltottam jegyet. Vaskerekűvel a Szent városba! – régi álom volt ez is. A gumiorrú szerelvény belülről már kevésbé csábító, meglátszik rajta a közel 10 év, mióta a közel-keleti síneket koptatja. Az utazóközönséget alkotó kisgyerekes családokon látszott, az ő úti-céljuk is minden valószínűséggel a Bibliai állatkert. Tel-Aviv Hagana, Lod, Bet Shemes meghódítása állt előttünk. A Júdeai-hegyek völgyeiben felkapaszkodó szerelvény festői környezetbe repíti az utazót. Ha megmosták volna az ablakokat és a fényvisszaverő fóliát sem kezdte volna ki az idő vasfoga, még nagyobb élmény lehetett volna az út. Talán, ha egyszer elkészül a Tel-Aviv-Jeruzsálem gyorsvasút, panoráma kocsik viszik majd a ráérős turistákat ezen a sínpáron. Most már azt is értem, miért nem alternatíva manapság a két város között a vasút az iránytaxik és a busz mellett. A másfél órás utazásnak van egy sajátos Komárom-Székesfehérvár feelingje. A munkába vagy iskolába igyekvőket megőrjítheti ez a folytonos jobbra-balra kanyargás a nagy semmi közepén.
Az állatkertnek saját állomása, azaz inkább megállóhelye van. A szerelvényt szinte mindenki el is hagyta. Busszal, autóval, gyalog özönlöttek a látogatók. Vallásosok srámliban, szekulárisok rövidnadrágban… Nagy a tumultus a pénztárnál. A vonatjegyet bemutatva 5 sékel kedvezmény jár a környezetvédő látogatónak, már amennyire a dízel-vonat “zöldnek” tekinthető. A Jeruzsálem kapujában, domboldalba épített parkban nagy a zsúfoltság, piknikező (!) családok mindenfelé. A medvékhez, majmokhoz nehéz közelkerülni a sokaságban.
Csak az elefántokig tartson ki a telefonom! Ők még megvoltak, de a zsiráfokhoz érve már menthetetlenül fényképezőgép nélkül maradtam. Míg a ramat gani ZOO egy igazi zsúfolt nagyvárosi állatkert, addig a jeruzsálemi egy sokkal levegősebb – nagy területen elvétve egy-egy állat benyomását kelti. Noé bárkája, melyben látogatóközpontot rendeztek be, picit összement. A Bibliában szereplő állatok mellett tartanak néhány veszélyeztetett fajt is. Miután mindent bejártam, az állomás felé vettem az irányt. Százak várták az óránként (néha kétóránként) befutó motorvonatot. 
Küzdelem a feljutásárt, az ülőhelyért. Mindenkiből előtörtek az állati ösztönök (mit várhatunk egy állatkerti látogatás után). Pár másodperccel azután, hogy lehuppantam kivívott ülésemre, azzal szembesültem, hogy egy hajléktalan útitárssal töltöm az elkövetkező 90 percet. Légzés a szájon át, ugye mindjárt megérkezünk… Kis imarészleteket osztogatott a körülötte ülőknek, kaptam én is. Lod állomáshoz érve előkapott három főt tojást a zsebéből, s jóízű falatozásba kezdett a mellettem utazó férfi hangos tiltakozása ellenére. No ez volt a pillanat amikor kitörtem a minket elválasztó asztal és az ülések között álldogálók szorításából… Két állomást már könnyedén végigáll az ember.
Az Azrieli Centerben ezrek shoppingoltak, kicsit kiábrándító volt látni a gyorséttermekben hómecot evőket. “Hát ez is Izrael…” – vontam meg a vállam, az elizraeliesedés jeleit felfedezve magamon. A 63-ason azon gondolkodtam, merre is utazgatom majd másnap…
-folytatása következik-
KISPASZTI WEB 