posztdok napló 145. – tonhalas szendvics és 64 év

A bankból jövet betérek a Coffee Time büfébe. A hideg ebéd beszerzése után letelepedem az adminisztrációs épület melletti, római időket idéző parkban. A kampusz gyönyörű, virágok, kék-fehér és egyetemi zászlók; pihenő, ebédelő, tanuló diákok. Régen jártam erre. Ott munkálkodom egész nap a kilenc emeletes, légkondival hűtött nanopalotában, s még arra se jut időm, hogy kidugjuk az orromat az egyetem épületeit övező zöldterületek valamelyikébe.

Most eljött a Bar-Ilan-i percek igazi átélése. Tüzesen süt le a “nyárias” nap sugára az ég tetejéről a posztdok kobakjára. Szép lassan kicsomagolom a háromszög szendvicset. Tonhal, saláta, uborka, paradicsom. A kenyér minden harapásnál az ízek különleges kavalkádját nyújtja, Izrael ízeiét.

Mindjárt itt van Yom Haatzmaut, a Függetlenségi Nap. Legtöbbször mindig ilyenkor jöttem a Szentföldre, ekkor minden blue & white, mint anno gyerekként odahaza a szarvasi kupolában.

Izrael és én, mi így ketten, itt a Haifára vezető négyes út mellett. Az elmúlt évek során az “Izrael-képem” sokat változott, pláne így az utóbbi 11 hónappal a hátam mögött. A napokban bukkantam rá egy az OR-ZsE liturgiatörténet előadó szakán 2003-ban írt dolgozatomra. Ezzel köszöntöm az országot 64 születésnapján, az alapítókat és mindazokat akik az építésén munkálkodtak. Boldog és főleg békés időket Erec Israel!:

Otthonról haza, a Komáromi Zsidó Hitközség tagjainak visszatérése a Szentföldre

Bevezető gondolatok “… tanácsolom mindenkinek, hogy ha lehetősége engedi, keresse fel Izraelt, mivel az itt szerzett élményeket sohasem lehet elfelejteni.”

Izrael-Ma: Delikát Ladislav, a Komáromi Zsidó Hitközség titkárának beszámolója, Hitközségi Híradó III. évf. 12. sz., 1998. december

Ebben a félévben dolgozatomat az utolsó órán tárgyalt korszaknak, az 1945 utáni időszaknak szeretném szentelni. Rövid, tömör összefoglalást kívánok nyújtani arról, hogy hogyan érintette, és befolyásolja a mai napig,  Izrael állam megalakulása a Komáromi Zsidó Hitközség életét. Bizonyára, e nagy múltú közösség háború előtti korszakaiból is lehetne példát hozni arra, hogy egy-két bátor fiatal visszaindult őseink földjére. Erre a forrásanyag hiánya, ill. az idő rövidsége miatt nem tudtam vállalkozni.

Négy kivándorlási szakaszt különböztethetünk meg: a háború befejezésétől az ország megalakulásán keresztül egészen 1949-ig, az 1968 körüli kivándorlások, a rendszerváltás korszaka és  napjaink alijázói. A tendenciákat figyelembe véve egy dolgot már előre le lehet szögezni, minél inkább előre haladunk a hitközség történelmében, egy-egy újabb tag kivándorlása egyre fájdalmasabban érintette a létszámában megfogyatkozott közösséget.

Az alija

“Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodozók… Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vigadozással…”

126. zsoltár 1-2.

A zsidó kifejezések kislexikona szerint az alija a zsidók visszatelepülési hulláma Palesztinába. Az első alija 1882-ben volt Oroszországból és Lengyelországból, amit Edmond de Rothschild báró támogatott. Ezt a második követte, 1904 és 1914 között, ez egyben a cionista munkásmozgalom kezdetét is jelentette. Ebben az időben Palesztinában a 600 000 arabon kívül mintegy 100 000 zsidó élt. 1922-ben létrejött a Jewish Agency for Palestine, amely a brittekkel szemben a zsidó érdekeket képviselte (1948 óta az intézményt Jewish Agency for Israel-nek hívják, s a bevándorlás kérdésével, valamint a letelepítés problémájával foglalkozik). Németországban a Harmadik Birodalom zsidóüldözése erőteljes kivándorlási hullámot indított el 1933-tól, az egyik “célország” Palesztina volt. Az angolok a Fehér Könyv (“White Paper”) 1939-ben történt összeállításával megnehezítették a zsidók letelepedését, ennek ellenére 1945-ben már 600 000 zsidó élt a területen. 1948. május 14-én délután öt órakor a tel-avivi múzeum nagytermében hivatalosan is bejelentették Izrael Állam megalakulását. Dávid Ben Gurion, az újonnan alakult ideiglenes kormány miniszterelnöke és védelmi minisztere kézjegyével látta el Izrael Függetlenségi Nyilatkozatát. Ebben a diaszpóra zsidóságát érintően a következők hangzottak el: “Izrael Állam nyitva áll a zsidó bevándorlás és a szórványok egybegyűjtése előtt…”.

1947. május 15. és 1951. december 31. között összesen 686 739 zsidó lépett Izrael földjére, hetven különböző országból jöttek, és a XX. század legnagyobb egységes bevándorlási hullámát alkották a befogadó ország lakosságának számát tekintve. Négy és fél év alatt az ország lakóinak száma megkétszereződött. Nem volt egyszerű és gyors folyamat meggyőzni az egyes országokat arról, hogy engedjék a náluk élő zsidókat kivándorolni. Oldalakat lehetne írni az iraki, a jemeni, etiópiai és a Szovjetunió utódországaiból Erecbe érkezőkről, de térjünk csak vissza Komáromba.

A Holokauszt után

“…Ezerszer megnézem a filmeket. Ezerszer meghallgatom a dalokat.
Vég nélkül sírok…”

Miriam Neiger-Fleischmann:

 A Holocaust Emléknapja 1995, Száműzetés, Ister, Budapest, 2002

 A második világháború után a közel háromezres komáromi zsidóságból csak nagyon kevesen tértek vissza. A környező településekről ideköltözöttekkel együtt körülbelül 500 tagot számlált a közösség. Voltak, akik rögtön elindultak Palesztinába, mások megvárták az új állam megszületését. Az alijázókat nagyban segítette, hogy Csehszlovákia abban az időben szoros kapcsolatokat ápolt Izraellel, ill. az ott található félkatonai szervezetekkel. A kivándorlók Pozsonyból, ill. Prágából indultak felkészítés után az új hazába.

Városunkat 350 zsidó hagyta el ekkor. Sokan egyszerűen nem voltak képesek azok között élni, akik a legjobb esetben is csak némán és közönyösen figyelték a Vészkorszak alatt történteket. Ahhoz, hogy megértsük, nem is volt egyszerű a döntést meghozni, az útra kelésről, lássunk részleteket az alijázók visszaemlékezéseiből. A ma az izraeli Rananában élő Haar András írta a következőket: “Nagyjából beszámolok komáromi életünkről 1949 júniusi kivándorlásunkig. Szüleimmel a Jókai utca 25. számú házban laktunk egészen a deportálásig. Sajnos a családom, testvéreim és szüleim nem tértek vissza. A háború után, 1945-ben megnyitottam üzletünket, a kötött és textil szakmában társaim voltak Stern Feri és Gansel Ignác, kivándorlásunkig vezették az üzletet. Tagjai voltunk az akkori hitközség vezetőségének. Én az új hazában is kereskedő maradtam, falum, Bné Cion községben az önkiszolgáló üzletet vezettem 12 évig, majd újabb 14 évig mint tulajdonos.” (Komáromtól Izraelig, Haar Bandi írása, Hitközségi Híradó VII. évf. 2. sz., 2002. február).

Az üzlettulajdonosok közül sokan nem várták meg az államosítást, ők voltak a szerencsésebbek, önként hagyták, adták el megmaradt vagyonukat, s nem várták meg  míg az aktuális hatalom ismét elveszi azt.

 Az új ollék (bevándorlók) sokat tettek a fiatal államért, volt aki a két kezével, mások a tudomány fegyverével. Prof. dr. Gesztes Tamás, aki az 1960-ban megnyílt beer shevai kórház, ill. az ugyanitt 1974-ben beindított orvosi fakultás alapító tagja volt, a következőképpen emlékezik: “A háború után egy időre visszatértem Komáromba, ahol egy ideig Gesztes Zsuzsi unokatestvéremnél laktam, majd jövendőbeli feleségemnél Renner Lilinél. 1946-ban felköltöztem Prágába, és megkezdtem orvosi tanulmányaimat, egész 1949-ig, alijázásomig. Szüleim, nagyanyám, nagybátyám és felesége a koncentrációs táborokban pusztultak el. Nagybátyámat és unokabátyámat a Dunába lőtték a nyilasok Komáromban. … Mint említettem, 1949. júliusában érkeztem Izraelbe. Eleinte szanitécként dolgoztam egy haifai kórházban, majd országút – építési munkás lettem, egy olyan időszakban, amikor a mechanizációt az útépítésnél itt Izraelben még nem alkalmazták és a munka minden fázisát kézzel kellett végezni.” (Múltunk öröksége – a Gesztes család története 2., Hitközségi Híradó VII. évf. 8. sz., 2002. augusztus)

Mások versbe és prózába foglalták Izrael állam megalakulását, mint a szentföldi magyar közösségekben és Budapesten is közkedvelt Kalvariszky Éva előadóművész, aki a komáromi zsinagógában 1997 novemberében megtartott fellépését a következőkkel kezdte: “Minden fellépés izgalmat jelent, de most különösen nagy meghatottságot érzek. Komáromban születtem, a gyermekkorom, a gyökereim ide nyúlnak vissza. Édesapám sírja, a barátaim itt vannak. Minden évben ide látogatok Tel Avivból. A háború után másfél évig Pozsonyban voltam, majd egy ifjúsági alijával mentem Izraelbe. Két-három éven keresztül egy kibucban éltem, majd gyermekorvos édesapám nyomdokaiba lépve nővérnek tanultam. Régi újságban olvastam, hogy édesapám is szerepelt Komáromban ifjúsági előadásokon, én is elkezdtem szavalgatni… Ez egy csodálatos dolog, hogy ma itt lehetek.” (Kalvariszky Éva a komáromi zsinagógában, Hitközségi Híradó II. évf. 11. sz., 1997. november)

Mint az utolsó mondatból kiderül, valamilyen módon minden “hazatérő” szívében  ott maradt egy szelet Jókai, Lehár szülőhelyéből. Akadt olyan, aki  rendszeresen visszajárt, mások soha többé nem akarták látni egykori otthonukat. Számomra a legérdekesebb Miriam Neiger-Fleischmann esete, aki 1948-ban egy éves korában szüleivel hagyta el a várost, s amikor először visszatért a 90-es évek elején, ismerős helyeket fedezett fel nálunk. A szlovák nyelven megjelenő Práca napilap 1997. február 22-i  számában a következőképpen nyilatkozott minderről: “…1994-ben volt lehetőségem először látni szülővárosomat. Meghatott Komárom lakosainak irántam tanúsított tisztelete. Valóban otthon éreztem  magam. Különös dolgot éltem át, ültem az irodában és bámultam az utcára. Egyszercsak azt vettem észre, hogy a szemközti házat ismerem. Mindenki meglepődött, hiszen alig voltam egy éves mikor szüleimmel kivándoroltam. Senki sem tudta megmondani nekem mi volt abban a házban 1948-ban. Néhány nappal később ismét arra jártam, egész testemet furcsa érzés töltötte el, amit nem tudtam megmagyarázni. Csak Szlovákiából történő elutazásom előtt egy idős úrtól tudtam meg, hogy ez a ház valamikor a zsidó hitközségé volt, klub működött benne. A háború után a túlélők itt jöttek össze. 10-11 hónapos lehettem, mikor szüleim magukkal hoztak ide.” (Rita Bočáková: A művésznek is állandóan tanulni kell… – a fordítás megjelent: Hitközségi Híradó II. évf. 2-3. sz., 1997. február – március)

A hatvanas évek

“És mikor láttam a kazán fölé görnyedő afrikai zsidót
Amint az izzóvörös acélöntvényt húzta ki,
És aztán széles fogával átadta a balkáni bevándorlónak,
Akkor a földben szilárdan gyökerező népet láttam.”

Nátan Alterman verse

A hatvanas években két érvágás is érte a helyi közösséget, 1963-ban Izraelbe távozott a közösség előimádkozója, tanítója Krakkaer Jakab és családja. Mivel a sakter is ő volt, így ettől az időponttól kezdve búcsút mondhattak a komáromiak a kóser vágatásnak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ekkortájt sajnos igény se volt már erre. S miért választott szüleim korosztályának vallástanára új hazát? Indoka nagyon is megalapozott volt. El szerette volna kerülni, hogy három leánygyermekének házastársa a nem zsidó vallásúak közül kerüljön ki. A történelem igazolta döntésének helyességét, az itt maradottak gyermekeinek 95 %-a ma vegyes-házasságban él.

A másik jelentős esemény 1968-hoz, a Prágai Tavasz időszakához köthető. Az akkori fiatalság nagy része Nyugat-Európába, Amerikába, Brazíliába és Ausztráliába emigrált. Szép számban mentek Izraelbe is. Sok fiatal a Hitközségek Szövetsége és izraeli szervezetek által szervezet kirándulásokon vett részt és “elfelejtett visszajönni”. Hasonlóan cselekedtek sokan azok közül is, akik ugyanezen szervezetek által a Jugoszláv tengerpartra mentek két – három hétre nyaralni. Innen már csak egy ugrás volt Izrael, ahol kemény munkával többségük a zsidó állam megbecsült polgára lett.

Ezek az események végérvényesen megpecsételték a Komáromi Zsidó Hitközség sorsát. Fiatalok hiányában megindult a közösség elöregedése, megszűnt a rendszeres péntek esti istentisztelet, a vegyesházasságok és a társadalmi rendszer egyházellenessége lassan elérte azt, ami a náci terror célja volt. A sírok évről évre szaporodtak, de új tagok alig-alig születtek a közösség számára.

A nagy konténer

“Vannak itt zsidók Tripoliból, Törökországból, Szánából és Lvovból, Szófiából és Lasiból, simára borotváltak és nagy szakálúak.”

Nátan Alterman verse

Lassan közeledett a rendszerváltás, s én is egyre nagyobb lettem. Az egyik legelső élményem zsidóságommal kapcsolatban a Vajnorszky házaspár kivándorlása. Két lányuk 1968-ban maradt Izraelben, ahova az előbbiekben említett kirándulásra mentek. Mindketten orvosok lettek, s családjukkal Jeruzsálemben élnek. A nagyszülők éveken keresztül készültek az alijázásra, angolul tanultak. Szerettek volna együtt lenni hét unokájukkal. Én is nagyon szerettem őket, amikor beteg voltam, ők vigyáztak rám. Egy őszi napon a nagymamám jött értem az iskolába, a buszmegállóban várakoztunk, amelyik Vajnorskyék háza előtt volt. Egy néni odalépett hozzánk, s megkérdezte tudjuk-e mi van abban a nagy konténerben a ház előtt. Mintha tegnap lett volna, a nagymamám így felelt: ”Én tudom, de azt magának nem mondhatom el!” Akkor ott, hat éves fejjel nem értettem, miért nem szabad elmondani, hogy abban viszik ki Izraelbe Teri néniék a bútoraikat…

Leomlott a vasfüggöny, mindenki elkezdte keresni a gyökerét, tátott szájjal hallgattuk az Erecből hazalátogatókat, a rokonlátogatásra, különböző programokra kiruccanók élménybeszámolóit. 1991-ben szomorúan vettük tudomásul, hogy közösségünk előimádkozója, a 70 éves Szili bácsi feleségével és fiával nekivág a hosszú útnak. Búcsúztatásukon szinte az egész közösség ott volt. Szili bácsi utoljára lépett kicsiny zsinagógánk omedjéhez (az előimádkozó pulpitusa), s másnap elrepültek. Hosszú időre csend lett úrrá a zsinagógán, már a nagyünnepeken se volt klasszikus istentisztelet.

Meggátolhatja egy közösség érdeke az egyén boldogulását? Elveszítettük előimádkozónkat, de ő visszatérhetett Dávid és Salamon földjére.

Szarvas gyermekei

“Itt Jeruzsálemben esik az eső pajtásaim arcára…”

Miriam Neiger-Fleischmann:

Mexikó, Jeruzsálem; Száműzetés, Ister, Budapest, 2002

Dokumentumfilmek, tévéműsorok, könyvek százai foglalkoztak 1989 óta a Szentfölddel. Az elmúlt 13-14 esztendő alatt felnőtt egy új generáció, akiknek nem kellett már titkolniuk származásukat, félve elküldeni levelüket az izraeli rokonoknak, ismerősöknek. Az Izrael iránti szeretet, rajongás létrejöttében fontos szerepet játszottak az újjáéledő Izraellel szimpatizáló ifjúsági szervezetek, a nagyszabású Yom Haatzmauti ünnepségek, hóra táncházak. A kelet-, közép-európai zsidó fiatalok identitásának kialakulásában fontos szerepet játszik a mai napig a 1990-től Szarvason működő Lauder-Joint Nemzetközi Zsidó Ifjúsági Tábor. Mi is több gyökerét kereső komáromi fiatalt küldtünk el ide, hogy ők is átéljék a “szarvasi csodát”. Tavaly aztán az egyikük alijázott, ezzel megnyitva a háború utáni kivándorlások általam negyedik “hullámának” nevezett szakaszát. Bevallom akkor merült fel bennem először vajon helyes-e az, amiben három éve ifjúsági vezetőként már én is közreműködöm. Két héten keresztül egy meseszép Izraelt festünk le a gyerekeknek, tánccal, zenével, az informális oktatás módszereit felhasználva. Aztán alijáznak, s szembetalálják magukat az izraeli hétköznapok kegyetlenségeivel, a terrorral, a munkanélküliséggel,…

Az itthonmaradottak

“Ha már az angolok mindenáron adni akarnak nekünk egy olyan országot, amelyik nem az övék, akkor miért

nem mindjárt Svájcot adják nekünk?”

Részlet egy zsidó viccből,

Baedeker – Izrael, Ikon Kiadó, Budapest, 1991

Ma még 70 hittestvéremmel együtt Komáromban élek, és most még úgy érzem, hogy a diaszpórában is lehet célja, helye egy zsidó fiatalnak. Előfordulhat, egyszer én is alijázom, s máshogy tekintek majd erre a dologra. Izrael számomra egy kicsit álomország, 1994-ben két hétig már jártam ott, valamikor még biztos visszatérek. Végezetül álljon itt két olyan komáromi zsidó gondolata a Közel-Kelet e piciny részéről, akik mindennapjaikat a Duna és a Vág folyó összefolyásánál élik: “Nagyon sokat jelent számomra Izrael. Többször voltam már, mivel ott élnek a rokonaim. Egy csodálatos ékszerdobozhoz tudnám hasonlítani. A szívem mindig odahúz.”; “Ez az ország a zsidóság számára biztonságot ad, ha minden kötél szakad, van hova menni.” (A hónap kérdése: Ha azt mondom Izrael…, Hitközségi Híradó II. évf. 1. sz., 1997. január)

Felhasznált irodalom:
1 Martin Gilbert – Izrael története, Pannonica Kiadó, Budapest, 1998
2 Baedeker – Izrael, Ikon Kiadó, Budapest, 1991
3 A világ országai, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1990
4 Hermann Wouk – Dicsőség, Új Esély Kiadó, Budapest, 1995
5 Halász Zoltán – Herzl, Magyar Világ Kiadó, Budapest, 1995
6 Miriam Neiger Fleischmann – Száműzetes, Ister, Budapest, 2002
7 Hitközségi Híradó, a Komáromi Zsidó Hitközség hírlevele 1996-2003
8 dr. Raab Ferencnek a Komáromi Zsidó Hitközséggel kapcsolatban megjelent cikkei, könyvei

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s