Lassan vége felé közeleg egy újabb otthon ülős izraeli hétvége. A két héttel ezelőtti háromnapos, hétszáz kilométeres csavargás fáradalmait még mindig nem sikerült “kiheverni”. Így szombat este olyan jól esne még az a vasárnap, tudom-tudom, a péntek szabad volt…
Miután kirugdostam magam az ágyból, Givatayim felé vettem az irányt. Nem volt semmi különösebb úti célom, gondoltam felszállok a buszra, s addig megyek, míg nem érzem úgy, élég volt a tömegközlekedési eszközből. Hosszú hónapok óta keresztezem az itteni utcákat, mégis hihetetlen, itt gurulni vagy lépkedni Weisz Jehosua bácsi “Nagymegyertől Givatayimig” című élettörténeti írásának helyszínén. Szavai a fülemben csengenek minden alkalommal:
“Levelezésünk folyamán András megkért, hogy írjam meg élettörténetemet „Nagymegyertől Givatájimig”. Nagy meglepetésemre, a történet részletei nemcsak a nyomtatott Hitközségi Híradó lapjain, hanem a hitközség weboldalain is megjelentek, amelynek webmestere nem más,… Ezúton óhajtom hálámat és köszönetemet kifejezni neki, kezdeményezéséért és sok meleg, bátorító szaváért, amit sorozatom írása folyamán kaptam tőle.”
Végpontként a már egyszer bebarangolt givatayimi pláza szerepelt a menetlevelemen. Idáig végül nem jutottam el. A szomszédos kerület, azaz helyesebben kisváros üzletekkel szegélyezett, központi utcáinál nem mentem tovább. Elbúcsúzva a 63-astól, egy “100 forintos” boltban találtam magam. Amikor az eladó megkérdezte, keresek-e valamit, jeleztem, csak azon töröm a fejem, mit is kéne vennem. “Ja, akkor jó.” – mosolyodott el.
A nagy pénteki bevásárlás során három dolgot szereztem be. Azt gondolom, ezektől jobban semmi sem jellemzi az izraeli posztdok napjaimat:
1. egy három sékeles, arany színű műanyag kiddus*-poharat, mégiscsak a Szentföldön van az ember, s hamarosan beköszönt a hetedik nap, a Sabesz
(*(héber a. m. szentelés), a szombat- és ünnepnapi áldás, mely az illető ünnep szentségéről és jelentőségéről szól. Régi zsidó szokás szerint borral töltött serleg (az u. n. K.-serleg) mellett szokták mondani. – forrás itt)
2. Három pár zoknit – jelezvén, az öngondoskodásról, még a szabadnapon sem feledkezhet meg a külhonba szakadt kutató
3. egy 3D puzzle hajó-modellt – valószínűleg, hogy kiéljem a nyelvi korlátaim miatt idekint nagymértékben elfojtott kreatív hajlamaimat
Ezzel a három kultikus tárggyal indultam neki két egymásra nagyjából merőleges utca alaposabb szemrevételezésének. Ha már az öngondoskodásról beszéltem, a zuborgó gyomrom jelezte, ideje elkölteni az ebédet. Lényegében a buszról is már a sarkon álló, csábítóan hívogató kisvendéglő énekelt le. Odaérve picit csalódtam, egy humuszos kajálda volt. Felmerült, hogy feloldom a csicseriborsó krémre bevezetett embargót, de az előttem álló hétvégi másfél nap miatt nem mertem kockáztatni.
Kicsit lejjebb rá is akadtam egy másik, az előzőnél sokkal zsúfoltabb helyre. Ahol sokan vannak, ott biztos jól is főznek. A Nelson 33-ban angol étlap nincs. Az eddigi tapasztalataim szerint az éttermek kb. felében gondolnak csak a héber nyelvvel hadilábon álló vendégekre. Szóval a végén a héber nyelvű étlapot nem hagyta ott a csábítóan miniszoknyás pincérlány, helyette egy “élő-menüsor”, angolul az előző hölgynél még jobban beszélő társa világosított fel a hely kínálatáról. A harmadik vagy negyedik szó a HAMBURGER volt, jó ne is folytassa, emellett döntöttem, törtem le a lelkesedését pillanatokon belül.
A jelentős méretű, ízletes adag kiütött, sétáltam még pár tömböt, aztán vissza a buszmegállóba. A zöldséges előtt megtorpantam, vonzott a mostanság megjelenő, még nem túl olcsó sárga és őszibarack, valamint a cseresznye látványa. No majd az uzieli zöldségesnél – minek cipeljem innen. Persze visszaérkezésemkor ott csak narancsot, almát és grapefruitot láttam, amelyek szerintem hetek óta állnak ugyanazokban a halmokban, nem túl vevőcsalogatóan… Így nem ettem gyümölcssalátát a hétvégén…
Mint a játékboltból kiszabadult kisgyerek, azonnal hozzákezdtem a D620-as hadihajó összeállításához. Három éves kortól ajánlott, nekem 31 évesen kb. ötven percig tartott :).
Estére most már tényleg pihenés volt betervezve. Ez így is volt kb. 22 óráig, amikor azt olvastam a neten, az országot 5,5-ös (más források szerint 5,3-as) földrengés rázta meg. Szerencsére nem mozdult meg alattam az ágy. Mióta pár éve a szilveszteri budapesti és a tavalyi komáromi rengéseket saját bőrömön éreztem, valahogy kihagynék egy újabb randevút ezekkel a geofizikai jelenségekkel. A jóslatok szerint az elkövetkező években Izrael lakóinak fel kell készülnie egy jelentősebb erejű rengésre. Megnyugtató, ha nincs terror, háború, akkor a természet gondoskodik a… Bár belegondolva Komárom földrengés-történelmébe, annyira nem is nagy a változás a hazai helyzethez képest.
A hétvége további részére maradt még két nekrológ megírása a Hitközségi Híradó 192. számába: “Ismét fekete keretet rajzol a tördelő a Hitközségi Híradó hasábjaira. Egy jól sikerült, telt-házas hitközségi rendezvényt lehetne tartani mindazok részvételével, akiktől búcsúzni kényszerültem itt az újság hasábjain. Az újabb nekrológ írása közben egyre nehezebben ütöm le a billentyűket, egyre fájóbb újra és újra emlékek közt kutatni, elköszönni azoktól az emberektől, akik között felnőttünk, akik a közösséget jelentik, jelentették számunkra.”
Egy kis Nanopaprikázás és néhány jövőbemutató lépés, amelyekkel majd részletesen foglalkozom a blogban az elkövetkezőkben. Két nap, újabb apró pici élményekkel, emlékezetes pillanatokkal… Savua tov, jó hetet!
KISPASZTI WEB 