posztdok napló 162. – szomszéd sokk

Két hete azzal a kéréssel fordult hozzám a vendégház tulaja, másnap reggel kalauzoljam el újdonsült szomszédomat az egyetemre. X, nevezzük csak így a személyiségi jogokat tiszteletben tartva,  egy távol-keleti egyeteméről hazatérőben állt meg egy hónapra Izraelben, s kezdett  négy hetes oktatási programot a Bar-Ilanon társadalomtudományi témakörben.

A megbeszéltek szerint  végigkísértem a Negba és a Hagana utca, általam már alaposan feltérképezett mikrokörnyezetén. Felhívtam a figyelmét a fontosabb üzletekre, éttermekre, ismertettem a buszhálózat  környéket érintő járatait. Egészen a tanszékéig kísértem a kampuszon. “Végre egy “normális”, európai ismerős!” – gondoltam magamban, amikor búcsút vettem tőle a hét-indító vasárnap kezdetén.

Másnap újra összefutottunk. X áradozott az első napjáról… Igen, ezt kereste, s mennyire jófejek az emberek…

Csütörtökön pont a lámpánál várakoztam, útban a 61-es megállója felé, amikor utolért. Mégsem mondhattam, hogy én inkább buszoznék ma reggel, csatlakoztam hozzá, s gyalog közelítettük meg a tudás helyi birodalmát. Az első napi lelkesedés picit alábbhagyott, azt tervezgette, mit csinál majd a hétvégéken, melyik társaságtól szerzi  be az izraeli telefonját,… Adtam neki egy-két ötletet, mit érdemes itt Ramat Ganban vagy Tel-Avivban megnézni. Mesélte, mennyire szuper az egykori szobám (itt azért egy pici gyanakodtam), ugyanis ő költözött bele, miután én kicuccoltam.

Eltelt pár nap, kedd este kopognak. X az, búcsúzni jött. Nem tetszik neki a kutatási témája, s inkább hazatér Európába. “Mi van?” – álltam ott értetlenül a bejáratnál. Nem tudtam leplezni döbbenetemet: “S hogy tudtad már így másfél hét alatt megállapítani, hogy ez a kutatási terület nem neked való?” – szegeztem neki a kérdést. Gyorsan kapcsoltam, elvégre nem én vagyok a témavezetője, s az egyetem hírnevéért sem nekem kéne aggódni. Mi az az egy hónap, sőt már csak 2,5 hét. Óhatatlanul átfutott az agyamon, anno ott a vegyész szak első évfolyamában, mennyi de mennyi olyan pillanat volt, amikor legszívesebben kisétáltam volna az ELTE TTK-ról. Hányszor adhattam volna fel a Kémiai Kutatóközpontban? S talán már régen otthon ülhetnék, ahelyett, hogy nap mint nap felveszem a küzdelmet a szentföldi nanotechnológiával és a hétköznapok kék-fehér szürkeségével.

Szerdán még megmutattam  X-nek, honnan indul a Negba utcáról a jeruzsálemi busz, amivel felugorhat  az ottani ismerőseihez, mielőtt elrepül. Kézfogás, jött a 61-es,… ő már nem jött be aznap az egyetemre…