Vágjunk bele a Posztdok Napló egy újabb fejezetébe. Folytatódjanak a nano-vegyész szentföldi kalandjai…
Az ELAL 366-os járatán közeledem Tel-Aviv felé. Próbálom összerakni az elmúlt másfél-két hét apró mozaikjait, s megfogalmazni, hogyan is kerülök a Boeing 737-700-as 23B ülésére.
Amikor a ZIZILEND blog megírta, hogy hazautaztam, nem voltam benne biztos, hogy a közeljövőben újra a Negba utcát koptatom majd Ramat Ganban. Bár az 5-ei repjegy a zsebemben volt, egészen tegnap délutánig halogattam a nagy döntést.
Nem szoktam feladni a dolgokat, megráztam magam a vegyész szak legkiábrándítóbb pillanataiban, s összeszorítottam a fogam a doktoranduszi évek legkilátástalanabb periódusaiban. Hogy a barátnőmet idézzem, van ebben a mostani visszatérésben egyfajta megmagyarázhatatlan küldetéstudat is…
S mit hoztam magammal Budapestről. Két kép égett bele az elmémbe, melyeket valószínűleg hosszú ideig nem feledek el.
Pár nappal megérkezésem után elhangzott egy beszéd a magyar országgyűlésben, amelyre az első, nyilvános reakciók egyike egy “sárga csillagos flash mob” volt a parlament épülete előtt. Nem tudtam otthon maradni, s bár nem nagyon emlékszem arra, hogy valaha is kimentem volna hasonló jellegű megmozdulásokra, ott volt a helyem.
I. kép: Álltam ott a Kossuth téren, körülöttem sárga csillagos emberek: idősek, középkorúak, fiatalok, gyerekek…Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténik, a városban, ahol 12 éve élek, ahol egyetemre, dolgozni jártam… Rakéták, légiriadó, buszrobbantás nyomasztó élményeivel felvértezve “hazatérek”, s sárga csillagot aggatnak rám, listába foglalnak… Nem értettem mi történik… azaz dehogy nem 😦
II. kép: A spontán tüntetésről elmenőben felszálltunk a 2-es villamosra. Egy idős bácsi magán hagyta vagy felejtette a Dávid-csillagot. Az utasok jöttek-mentek a járművön, s senkit nem rémisztett meg a látvány. Közömbösen haladtak el mellette az emberek. Mintha természetes dolog lenne 2012 Magyarországán, hogy egyesek ilyen sárga jelet viselnek… Ültem ott a Duna-parttal párhuzamosan kanyargó sárga villamoson, pár méterre a sárga csillagos bácsitól, s valami örökre megváltozott, egy illúziót ismét elveszítettem… s ezen az érzésen nem változtatott a vasárnapi NEM tüntetés sem.
Feltöltődni mentem Európába… s a negatív, csillagos élmények mellett rengeteg erőt kaptam nagyon sokaktól:
– Elsősorban a családomtól: anyától, apától, nagymamától és a nagynénimtől, akikkel sajnos megint csak kevés időt tudtam tölteni. A bátyámtól, akitől annyi mindent tanultam s tanulok folyamatosan.
– A barátnőmtől, akivel minden együtt töltött perc feledhetetlen… a szüleitől, akik legalább annyira aggódva olvasták a “hadi”-bejegyzéseimet mint az én őseim.
– A kollégáimtól, akiknek a többsége őszinte örömmel fogadta váratlan felbukkanásomat, s akik közül többen írásban vagy telefonon is érdeklődtek hogylétem felől a nehéz időszakban.
– A komáromi közösség tagjaitól, akikkel egy kellemes pesti kiránduláson vehettem részt…
– A szarvasi korcsoportvezető társaimtól, akik szinte egytől egyig meglepődtek, amikor megpillantottak az esti megbeszélésen.
– A komáromi és pesti ismerősöktől, akik az izraeli hétköznapokról érdeklődtek.
– Az ismeretlen ismerősöktől, akik a Facebook-on követték a blogomat, s a legváratlanabb helyzetekben állítottak meg Budapesten, hogy pár szót váltsanak velem a kinti helyzetről…
Nem túlzok, ha azt írom, más, általam elképzelhetetlen érzés volt ezzel a ránk aggatott sárga csillaggal felszállni az izraeli légitársaság csillagos gépére…
Jöjjenek az unalmas, negatív hírektől mentes szentföldi napok…
KISPASZTI WEB 
Na látod! Lassan, de kezdesz a galuti zsidóból izraelivé válni – jót tesz majd Neked!
Egy hónapos késéssel reagálok erre a bejegyzésedre, annak is az utolsó bekezdésére, “más, általam elképzelhetetlen érzés volt ezzel a ránk aggatott sárga csillaggal felszállni az izraeli légitársaság csillagos gépére….”
Ez a mondato napra pontosan egy évvel ezelőtt történt eseményt idéz fel bennem.
2012. január 2-án együtt utaztunk Budapestről Izraelbe ezen a bizonyos csillagos gépen. Közös utazásunkról írtál a blogodon.
Most kiegészíteném ezt a bejegyzésedet az érzéseimmel, amelyek kapcsolódnak az idézett mondatodhoz, azt hiszem a megélt élményeid után már jobban meg fogod érteni, amit leírok, valamint azt is, hogy miért sírtam.
Én a Soa után 6 évvel születtem, tehát közvetlen élményeim nincsenek a borzalmakról. Voltak viszont a szüleimnek és a szüleim korosztályának. Ezeket a történeteket én mint kisgyerek hallottam, mivel a felnőttek nem is gondolták, hogy játék közben odafigyelek az ő beszélgetéseikre. Megtudtam, hogy zsidó vagyok (de mit is jelent ez a szó?) és leszűrtem azt is, hogy ezért más vagyok, mint a többi ember. De miért is? Mai eszemmel sem tudnám ezt egy 4-5 éves gyereknek megmagyarázni, úgy hogy meg is értse. Nem értettem, de ezzel az érzéssel, egy megmagyarázhatatlan szorongással nőttem fel. Aztán már tisztult a kép, de rá kellett jönnöm, hogy bár az életemre nem tör senki, de sokan nem szeretnek, lenéznek csak azért mert zsidó vagyok. Nem akarom hosszan ecsetelni, de a láthatatlan sárga csillag mindíg rajtam volt.
Ez változott meg akkor, amikor felszálltam az El Al járatára, az agyamban, a szívemben elkezdett foszladozni ez a megbélyegző jelzés és végre semmivé vált a földet éréskor a Ben Gurionon. Ma már a láthatatlan sárga csillag helyett a nyakamban hordom a kis arany Dávid Csillagot és szabad embernek érzem magam.