posztdok napló 270. – pászka percek itt is, ott is

Lassan elrágom az utolsó maceszt a dobozból… este vége az ünnepnek itt Izraelben. Az ősszel hazavittem Pestre a tavaly vásárolt angol Haggadát, biztos voltam benne, a kovásztalan kenyér napjait Európában töltöm majd. Amúgy is, egyszer pont elég volt a szentföldi nyolc napos “semmittevésből”. Az élet persze már megint máshogy rendezte a dolgokat – szerencsére 🙂 -, s a hosszabb távú tervek sikeres kivitelezésének érdekében ide kintre “kényszerített” a kenyérmentes napokon.

Mielőtt belekezdek az elmúlt hét történéseinek ismertetésébe, muszáj blogba vetnem egy képet, amely három-négy napja folyamatosan kísért: “Húsvét hétfő van, kikászálódom komáromi ágyamból, a konyhában ott vár a reggeli. Anya kinéz az ablakon, s mint minden évben, csak annyit mond: “Már járnak az öntözők!”. Nos mielőtt el nem felejtem, sok locsolót, piros tojást mindazoknak, akiket érint. Szép ünnepet!

Felkészülés

Szombat este vonatoztam vissza a déli Ashkelonból Tel-Avivba. Reggel alig lézengett valaki az egyetemen. “Másfél nappal az egyik legnagyobb zsidó ünnep előtt kinek jut ideje a kutatásra.” – vontam le a következtetést. Rövidre fogtam hát a munkaidőt, s elugrottam a közeli kisboltba maceszért. A választék hatalmas volt, öt kilós kiszerelésből volt vagy hat fajta is. “De minek nekem öt kiló?” Végül vettem három 400-500 g-osat.” Jó lesz majd egy “Nagy macesz teszt” című bejegyzéshez”. – kezdtem  megint bloggerként agyalni. Hátra volt még az utolsó morzsák összesöprése, a hűtő átnézése. “Mi mindent talál az ember hómec-keresés közben?!? Megdöbbentő!!!”

Hétfő délelőtt felöltöttem a legszebb ruhámat, feltettem a Bulgáriában a menyasszonyomtól kapott kipát, bepakoltam egy napi cuccot a táskába, s újra tengerparti bázisom felé vettem az irányt, hogy ezúttal Miriam és Aharon vendégszeretetét élvezzem. Nem szoktam ilyen fejfedőben mászkálni, valószínűleg átszellemültem, lélekben is felkészülve az egyiptomi kivonulás történetére. 63-as busz, Azrieli Center, vasútállomás, emeletes vonat… – szokás szerint.

A családon és rajtam kívül volt még egy vendég. A srác Dél-Amerikából érkezett három hete, hogy részt vegeyen egy több hónapos oktatási programon. Mintha egy alija reklámból lépett volna ki. Tele volt lelkesedéssel, s csillogott a szeme, miközben első ereci élményeit és zsidósága felfedezését mesélte. “De jó neki, én is szeretnék még mindig ebben a kék-fehér ködben leledzeni” – merengtem kicsit szkeptikusan a szavait hallgatva.

Zsinagóga az ismert arcokkal, Széder-este a családi asztal körül. Ismét elmeséltük, s tovább adtuk a legfiatalabb generációnak az elmesélendő történetet tízcsapásostól, fáraóstól,… A maceszgombócos leves után kiáltottam csak fel: “Hé, hol maradt a sós vízbe mártott főt tojás?” Pár másodpercen belül már ott is lubickolt a tányérromban. Megannyi fogás, tradicionális étek, remek hangulat. Talán most éreztem először úgy, hogy a Széder-este nem valami hosszú, vontatott együttlét. Minden mintha pillanatok alatt lepergett volna.

Reggel a család férfi tagjai zsinagógába mentek, nem volt erőm velük tartani, kiültem a kertbe, s szokás szerint csak néztem ki a fejemből. Szükségem volt egy kis elmélyülésre, a dolgok átgondolására. Persze kis idő múlva, feladatot kaptam, a kis unokákat kísértem el a gyülekezet házáig. Szóval teljesen nem lógtam el a liturgiai részeket.

Séta a tengerhez, családi ebéd, délután Orna és Yossi látogatása, s újra a Tel-Aviv felé zakatoló vonaton találtam magam. “Mit kezdjünk hát a munkamentes félünnepekkel?” – vált a kérdés egyre égetőbbé. “Hát el kéne ugrani Jeruzsálembe a jégkiállításra, Haifára a vasúti múzeumba és a holoni Egged-busztárlatra.” – hangzott az egyértelmű válasz.

Reggelre elbizonytalanodtam: “Egy kis jég miatt felutazni a fővárosba?” – most voltam másfél hete. “Mi az már, hogy vonattal nem lehet a vasúti múzeumba utazni?!” – tettem le nagyon hamar az északi útról. “Miért nem lehet feltenni a buszmúzeum oldalára, hogy melyik tömegközlekedési járat repíti oda a kíváncsi látogatót?!” – töröltem a holoni programot is a naptárból.

“Basszus, azt mégsem írhatom majd e a Posztdok Naplóba, hogy öt-hat napig feküdtem macesz morzsák között Ramat Ganban! Szedd már össze magad Paszti-gyerek!” – ostoroztam magam töketlenkedésemet látva.

Botanikus szellem kert

Belevetettem magam az Internet világába. Halemajdi programot kerestem ezerrel. A Time Out Israel Facebook-oldalán a Tel-Avivi Egyetem Botanikus Kertjét ajánlották az utazóknak. “Na jó, hát legyen.” – döntöttem végre, s a 63-as buszról 25 perc várakozás után át is szálltam a 45-ösre. A Diaszpóra Múzeum megállójáig utaztam, s először hiába kerestem a kertet a túloldalon. Az épülő természettudományi múzeum és a látogatók előtt zárt egyetemi állatkert között vezet egy kis utca egy nagy zöld vaskapuig. Nem láttam még olyan közintézményt Izraelben, amelynek a kapujában ne állt volna őr. Itt nem volt senki. Meglöktem hát a bejárati ajtót, látva, hogy nincs éppen beláncolva. Nagy nehezen kitárult a kapu. Az elhagyott őrbódé előtt egy poros plexidobozban hevertek az angol, héber, arab és orosz füzetecskék, a kert történetét és térképét rejtve. Be kell vallanom, szentföldi tartózkodásom során még talán sosem féltem ennyire – na jó a légiriadókat leszámítva. Végig azon tűnődtem, mi van, ha leüt valaki a kietlen parkban vagy rám dől egy hatalmas fa a kevésbé gondozott erdős részeken. A szellemkertet egyetlen teknős őrizte. Rajta kívül csak két eltévedt családdal és egy fiatal párral akadtam össze a némán sorakozó kaktuszok és szebb napokat látott pálmaházak árnyékában. Nem tudom, a Time Out Israel közösségi portálon található oldalának szerkesztője mikor járt utoljára az egyetemi kampuszon vagy melyik archívumból húzta elő a feltöltött képet. Egy biztos, a kert nem tartozik a TOP10 turistalátványosság közé.

Ha már erre jártam, beugrottam a meseszép egyetemi központba ebédelni, majd a 40-es busszal közelítettem meg Ramat Gan egyik fő bevásárlóutcáját a Bialikot.

Circus Madagascar

Új napra virradtunk, s megint nem tudtam, merre induljak el. “Fő a határozottság!” – nyugtattam magam. “Döntsön a helyi buszvállalat. Ha a 63-as jön először a megállóba, irány Tel-Aviv, ha a 67-es nézzünk el az Ayalon kenyonba vagy a mellette lévő cirkuszba.” -bíztam rá a programot a véletlenre. Jelentem a 67-es győzött.

A buszról leszállva a lábaim automatikusan a cirkusz irányába vittek. A tavalyi Circus Americano után alacsonyabbra tettem az elvárásaimat. Le kell szögeznem, ez az idei sátoros élmény sokkal jobbra sikerült. A programból kimaradt minden ami gagyi, s a mongol, chilei, cseh artisták varázslatos kétórás programot adtak kicsiknek és nagyoknak. Légtornászok, zsonglőrök, bohócok szórakoztatták a nagyérdeműt. A gömbben motorozók vagy a magasban repkedők produkciói között bőven akadt olyan,a melyre a nagypapám nem mondta volna, hogy ilyet már gyermekként is látott a Kossuth téren Komáromban.

A cirkusz káprázatos világa után bevettem magam az Ayalon bevásárlóközpont zsúfolt boltjai közé. Nem időztem sokat, s újra a buszokra bíztam magam. “Ha jön a 40-es, elugrom a Van Gogh kiállításra; ha sokat kell várni, felszállok az első olyan buszra, amelynek ismerem a végállomását.” – hangzott a kompromisszum. A 33-ason kötöttem ki, a tervek szerint a Reading fejállomáson szálltam volna át a Ramat Ganig közlekedő 39-esre. Már majdnem futni kezdtem a járat felé, amikor egy kis hidat fedeztem fel zsúfolt tömeggel. Nem hagyhattam ki. A tel-avivi kikötőben bolyongtam egy kicsit, majd ebéd, tengernézés, fotók a blognak… A kitérő után végül ott ültem a Givatayimon átszáguldó kék-fehér közlekedési eszközön, s újra azon agyaltam merre tovább.

Odahaza

A péntek bevásárlással és a környék felfedezésével telt, a szombat pedig végre a pihenésé volt. Érdekes képet festenek ilyenkor a szupermarketek. A sok, hómecot tartalmazó letakart polccal, amelyről ebben az időszakban nem szabad vásárolni illetve eladni semmit sem. Kicsit morcos volt a kasszánál előttem álló bácsi, amikor a gép kidobta, hogy a kosarába tett halkonzerveket mégsem lehet meghazavinni az ünnep alatt.

Van Gogh – Yichak Rabin – miniArt

Vasárnap a kultúra és a történelem került terítékre. Kedves szomszédom, Anna invitált közös kirándulásra. Először a kiállítási központban zajló Van Gogh Alive audiovizuális tárlatot tekintettük meg. A festő képei a modern technika segítségével elevenednek meg a világot körbeturnézó vetítés segítségével. A fél órán át tartó bemutató pont olyanoknak való, akiknek nem lenne türelme végignézni egy csomó falra akasztott napraforgós, virágos, holland tájakat ábrázoló festményt.

Miután feltöltődtünk a színek világában, felkerestük a Tel-Avivi Egyetem és az Erec Israel Múzeum közelében található Yichak Rabin Centert. Az egykori, merényletben elhunyt miniszterelnök életútját idéző tárlat a múzeumtechnika legújabb vívmányainak felhasználásával mutatja be a politikus életútját, megannyi információt közölve a látogatókkal.

Utunk végén a festői Yaffora kocsikázunk át, ahol a miniART tárlaton mesterien kidolgozott “apróságokban” gyönyörködhettünk. Volt itt egy kis nanotechnológia, a NANO ART – tudományos művészeti bemutató keretében. Köszönet Annának ezért a tartalmas, élményekkel teli napért.

Ropogjon hát a macesz ma estig, s jöjjenek a szürkéskék-fehér hétköznapok…