Az ember időnként kilép egy-egy kapun… Maga mögött hagy épületeket, ahol otthon érezte magát a biztonságot adó falak között. Így volt ez a bölcsődével, az ovival, az általános iskolával, a gimivel, az egyetemmel és az első munkahellyel is. Távozunk egy ajtón, hogy kis idő múlva belépjünk egy másikon, s néhány hónap, év elteltével újra megteremtődjön majd az a bizonyos “itthon vagyok” érzés.
Reggel korán kelek, végigsétálok az álmából éledező Negba utcán. Látom a mosodást, a székeket kipakoló falafelest, a rohadó gyümölcsöket szelektáló zöldségest, a tegnapról maradt kenyereket a földön számláló fűszerest. Várok kicsit a 61-esre, hogy megtegyem utolsó posztdoki utam a Bar Ilan Egyetemre. Amidar végállomás, kietlen pusztaság, gyaloghíd, 4-es főút, koldus néni, az útlevél felmutatása a jól ismert őröknek, a 206-os nanoépület…
Elugrom a bankba, megszüntetni a számlámat. Az ügyintéző ismerősként köszönt. Mennyi időt is voltál nálunk? – teszi fel a kérdést. Kicsit fáj amikor szétvagdossa a héber feliratos bankkártyáimat. Alig húsz perc, s már baktatok is vissza a diákszobánkba. Utolsó simítások az itteni kutatáson alapuló publikációkon, a dolgok átadása, kis takarítás, s már ott ülök a délutáni búcsúpartimon. Itt van mindenki a csoportból. A főnök, azt mondja, az esküvőmön hallotta, milyen jó szónok vagyok – igaz egy szót sem értett a magyarul írt alkalmi blogbejegyzésből – szóljak hát én először.
A zsebemből egy papírcetlit rángatok elő. A 2011. június 5-én, érkezésem napján írt blogposzt van rajta. Néhány gondolatot lefordítok belőle. Köszönetet mondok Davidnek, a lehetőségért, hogy a tervezett egy év helyett két év három hónapot tölthettem el az egyetemen. Jut egy-egy szó mindenkinek. Ezután ő méltatja az első “igazi” posztdokját, majd mindenki mond pár kedves gondolatot. Kicsit úgy érzem magam, mintha egy szarvasi feedbacken lennék. Annyi szép dolog hangzik el a munkámmal kapcsolatban, hogy ha csak a fele igaz, talán sikerült hozzájárulnom az itteni tudományos munkához és a csapatépítéshez. Megesszük az édes és sós apróságokat, elfogy az üdítő, s máris a főnök szobájában találom magam. Lezárjuk a dolgokat, igazi baráti beszélgetés. Visszaadom a kulcsukat. A nap végén betérek még a laborba. Mikroszkópozni tanítgatom az egyik későn ébredő kollégát.
Befut “szaba” Pilkasz, s hamisítatlan grúziai öleléssel búcsúzik tőlem.
Felveszem a hátizsákot, Yana a lépcsőig kísér, Slomi meg velem tart egészen a busz végállomásig. Kipörgetem magam a kapun: Lehitraot Bar Ilan!
Hazafelé benézek a kenyonba. Eszem egy hamburgert az ÁNTSZ-sarok Burger Ranchában… 27 hónap történése záródik lassan, no de minderről majd a 300. bejegyzésben.
KISPASZTI WEB 