A múlt héten akadtam rá az I. Természettudományos Oktatási Szakkiállításweboldalára. Bár már túl voltunk a jelentkezési határidőn, azonnal billentyűzetet ragadtam, szerettem volna ott lenni, látni, ki és mit mutat be a szakterületen folyó oktatási, nevelő munkáról. Ott motoszkált a fejemben persze az is, talán a résztvevők közül érdekelhet valakit a Nanopaprika, esetleg a Kutatók a Neten.
Megmondom őszintén, az egyszerű weblapot látva és a szervezők szabadkozással kezdődő körleveleit olvasva nem voltak túlzott elvárásaim.
Egy hónapja fejeztem be – 27 hónap és 300 bejegyzés után – az aktív blogolást. Az elmúlt hetek jó alkalmat szolgáltattak arra, hogy beleszokjam a házasélet mindennapjaiba és visszatérjek kutatói “bölcsőmhöz”.
Elég volt a tétlenségből, ma útjára indult egy régi álmom, a Kutatók a Neten tudománykommunikációs blog.
Még egy info, a bátyámmal együtt összeállított komáromi könyvünk már kapható a bookline weboldalán.
A bőröndök bepakolva, a szoba kitakarítva. A Facebookról és a LinkedIn-ről már leszedve, hogy Bar Ilan-i posztdok vagyok. Még pár óra, s irány a repülőtér. Ideje hát mérleget vonni, lezárni a Posztdok Naplót!
Kedves Blogom!
Ennyi volt. Véget ér a posztdok történet. 2011 júniusában nekivágtam a nagy útnak, társul hívtam az internetes naplóm, megosztottam vele örömet, bánatot… Hazatérve ramat gani szobácskámba – a kezdetekben szinte minden nap – nekiültem, s blogba vetettem az élményeimet. Egyetemi történések, családi és baráti találkozók, utazások, hétköznapi teendők elevenedtek meg a kispaszti.com oldalon. Anya, apa, Tomi olvasta eleinte a sorokat. Gyakran felolvasták nagymamának is. Telt múlt az idő, s egyre többen kattintottak a Posztdok Naplóra. Az igazi népszerűséget egy szomorú eseménynek köszönhetem. A gázai 2012. novemberi Felhőoszlop hadművelet során igyekezetem naprakész hírforrásként szolgálni az izraeli történések iránt érdeklődők számára.
Tudomány, háború, zsidóság és természetesen a szerelem, házasság sem hiányozhatott a kék-fehéren szürke izraeli hétköznapokból. Naivitás lenne azt gondolni, hogy valami eget rengető dolgot tettem le a tudomány asztalára. Végeztem a munkám, legjobb tudásom szerint. Az idekint töltött idő legnagyobb eredménye az a személyes változás, amelyen keresztül mentem. Ennek köszönhetem Barbit, a feleségemet.
Most leteszem a billentyűzetet, ha az élet egyszer úgy hozza, talán újra elkezdek blogot írni.
Kedves Olvasóm!
Van aki velem tartott a kezdetektől, van aki az izraeli “vándorutam” során csatlakozott hozzám. Hálás szívvel köszönök meg minden hozzászólást, biztatást, emberi hangot, amelyet a naplóval kapcsolatban kaptam. Külön köszönöm Erős-Hajdu Szilviának, az izraeli Új Kelet és Kardos Péternek, a budapesti Új Élet főszerkesztőinek, hogy blogom rendszeres szemlézésével, írásaim megjelentetésével, az átélt élmények megfogalmazására sarkalltak. Nagy “todá” Nagy Ákosnak és Zizilendnek, akikkel a közösen életre hívott Kék-fehér blogstandunk révén sokat chateltünk az itteni életről.
Nem maradt más hátra, ideje búcsúzni. Lehet egyszer még visszatérünk, s újra megosztjuk a szürkés kék-fehér hétköznapok tapasztalatait. No, de ez már egy másik napló lesz.
Lehitraot és Shana tova 5774! Egy jó (egészséges és főleg békés) évre irattasson be mindenki!
Az ember időnként kilép egy-egy kapun… Maga mögött hagy épületeket, ahol otthon érezte magát a biztonságot adó falak között. Így volt ez a bölcsődével, az ovival, az általános iskolával, a gimivel, az egyetemmel és az első munkahellyel is. Távozunk egy ajtón, hogy kis idő múlva belépjünk egy másikon, s néhány hónap, év elteltével újra megteremtődjön majd az a bizonyos “itthon vagyok” érzés.
Reggel korán kelek, végigsétálok az álmából éledező Negba utcán. Látom a mosodást, a székeket kipakoló falafelest, a rohadó gyümölcsöket szelektáló zöldségest, a tegnapról maradt kenyereket a földön számláló fűszerest. Várok kicsit a 61-esre, hogy megtegyem utolsó posztdoki utam a Bar Ilan Egyetemre. Amidar végállomás, kietlen pusztaság, gyaloghíd, 4-es főút, koldus néni, az útlevél felmutatása a jól ismert őröknek, a 206-os nanoépület…
szia glove box (kesztyűs doboz)
Elugrom a bankba, megszüntetni a számlámat. Az ügyintéző ismerősként köszönt. Mennyi időt is voltál nálunk? – teszi fel a kérdést. Kicsit fáj amikor szétvagdossa a héber feliratos bankkártyáimat. Alig húsz perc, s már baktatok is vissza a diákszobánkba. Utolsó simítások az itteni kutatáson alapuló publikációkon, a dolgok átadása, kis takarítás, s már ott ülök a délutáni búcsúpartimon. Itt van mindenki a csoportból. A főnök, azt mondja, az esküvőmön hallotta, milyen jó szónok vagyok – igaz egy szót sem értett a magyarul írt alkalmi blogbejegyzésből – szóljak hát én először.
tudomány becsomagolva
A zsebemből egy papírcetlit rángatok elő. A 2011. június 5-én, érkezésem napján írt blogposzt van rajta. Néhány gondolatot lefordítok belőle. Köszönetet mondok Davidnek, a lehetőségért, hogy a tervezett egy év helyett két év három hónapot tölthettem el az egyetemen. Jut egy-egy szó mindenkinek. Ezután ő méltatja az első “igazi” posztdokját, majd mindenki mond pár kedves gondolatot. Kicsit úgy érzem magam, mintha egy szarvasi feedbacken lennék. Annyi szép dolog hangzik el a munkámmal kapcsolatban, hogy ha csak a fele igaz, talán sikerült hozzájárulnom az itteni tudományos munkához és a csapatépítéshez. Megesszük az édes és sós apróságokat, elfogy az üdítő, s máris a főnök szobájában találom magam. Lezárjuk a dolgokat, igazi baráti beszélgetés. Visszaadom a kulcsukat. A nap végén betérek még a laborba. Mikroszkópozni tanítgatom az egyik későn ébredő kollégát.
Befut “szaba” Pilkasz, s hamisítatlan grúziai öleléssel búcsúzik tőlem.
Felveszem a hátizsákot, Yana a lépcsőig kísér, Slomi meg velem tart egészen a busz végállomásig. Kipörgetem magam a kapun: Lehitraot Bar Ilan!
Hazafelé benézek a kenyonba. Eszem egy hamburgert az ÁNTSZ-sarok Burger Ranchában… 27 hónap történése záródik lassan, no de minderről majd a 300. bejegyzésben.
Bár már túl voltunk a jelentkezési határidőn, azonnal billentyűzetet ragadtam, szerettem volna ott lenni, látni, ki és mit mutat be a szakterületen folyó oktatási, nevelő munkáról. Ott motoszkált a fejemben persze az is, talán a résztvevők közül érdekelhet valakit a Nanopaprika, esetleg a Kutatók a Neten.
KISPASZTI WEB 