Szerző: editor

Lassan elrágom az utolsó maceszt a dobozból… este vége az ünnepnek itt Izraelben. Az ősszel hazavittem Pestre a tavaly vásárolt angol Haggadát, biztos voltam benne, a kovásztalan kenyér napjait Európában töltöm majd. Amúgy is, egyszer pont elég volt a szentföldi nyolc napos “semmittevésből”. Az élet persze már megint máshogy rendezte a dolgokat – szerencsére 🙂 -, s a hosszabb távú tervek sikeres kivitelezésének érdekében ide kintre “kényszerített” a kenyérmentes napokon.

Mielőtt belekezdek az elmúlt hét történéseinek ismertetésébe, muszáj blogba vetnem egy képet, amely három-négy napja folyamatosan kísért: “Húsvét hétfő van, kikászálódom komáromi ágyamból, a konyhában ott vár a reggeli. Anya kinéz az ablakon, s mint minden évben, csak annyit mond: “Már járnak az öntözők!”. Nos mielőtt el nem felejtem, sok locsolót, piros tojást mindazoknak, akiket érint. Szép ünnepet!

Felkészülés

Szombat este vonatoztam vissza a déli Ashkelonból Tel-Avivba. Reggel alig lézengett valaki az egyetemen. “Másfél nappal az egyik legnagyobb zsidó ünnep előtt kinek jut ideje a kutatásra.” – vontam le a következtetést. Rövidre fogtam hát a munkaidőt, s elugrottam a közeli kisboltba maceszért. A választék hatalmas volt, öt kilós kiszerelésből volt vagy hat fajta is. “De minek nekem öt kiló?” Végül vettem három 400-500 g-osat.” Jó lesz majd egy “Nagy macesz teszt” című bejegyzéshez”. – kezdtem  megint bloggerként agyalni. Hátra volt még az utolsó morzsák összesöprése, a hűtő átnézése. “Mi mindent talál az ember hómec-keresés közben?!? Megdöbbentő!!!”

Hétfő délelőtt felöltöttem a legszebb ruhámat, feltettem a Bulgáriában a menyasszonyomtól kapott kipát, bepakoltam egy napi cuccot a táskába, s újra tengerparti bázisom felé vettem az irányt, hogy ezúttal Miriam és Aharon vendégszeretetét élvezzem. Nem szoktam ilyen fejfedőben mászkálni, valószínűleg átszellemültem, lélekben is felkészülve az egyiptomi kivonulás történetére. 63-as busz, Azrieli Center, vasútállomás, emeletes vonat… – szokás szerint.

A családon és rajtam kívül volt még egy vendég. A srác Dél-Amerikából érkezett három hete, hogy részt vegeyen egy több hónapos oktatási programon. Mintha egy alija reklámból lépett volna ki. Tele volt lelkesedéssel, s csillogott a szeme, miközben első ereci élményeit és zsidósága felfedezését mesélte. “De jó neki, én is szeretnék még mindig ebben a kék-fehér ködben leledzeni” – merengtem kicsit szkeptikusan a szavait hallgatva.

Zsinagóga az ismert arcokkal, Széder-este a családi asztal körül. Ismét elmeséltük, s tovább adtuk a legfiatalabb generációnak az elmesélendő történetet tízcsapásostól, fáraóstól,… A maceszgombócos leves után kiáltottam csak fel: “Hé, hol maradt a sós vízbe mártott főt tojás?” Pár másodpercen belül már ott is lubickolt a tányérromban. Megannyi fogás, tradicionális étek, remek hangulat. Talán most éreztem először úgy, hogy a Széder-este nem valami hosszú, vontatott együttlét. Minden mintha pillanatok alatt lepergett volna.

Reggel a család férfi tagjai zsinagógába mentek, nem volt erőm velük tartani, kiültem a kertbe, s szokás szerint csak néztem ki a fejemből. Szükségem volt egy kis elmélyülésre, a dolgok átgondolására. Persze kis idő múlva, feladatot kaptam, a kis unokákat kísértem el a gyülekezet házáig. Szóval teljesen nem lógtam el a liturgiai részeket.

Séta a tengerhez, családi ebéd, délután Orna és Yossi látogatása, s újra a Tel-Aviv felé zakatoló vonaton találtam magam. “Mit kezdjünk hát a munkamentes félünnepekkel?” – vált a kérdés egyre égetőbbé. “Hát el kéne ugrani Jeruzsálembe a jégkiállításra, Haifára a vasúti múzeumba és a holoni Egged-busztárlatra.” – hangzott az egyértelmű válasz.

Reggelre elbizonytalanodtam: “Egy kis jég miatt felutazni a fővárosba?” – most voltam másfél hete. “Mi az már, hogy vonattal nem lehet a vasúti múzeumba utazni?!” – tettem le nagyon hamar az északi útról. “Miért nem lehet feltenni a buszmúzeum oldalára, hogy melyik tömegközlekedési járat repíti oda a kíváncsi látogatót?!” – töröltem a holoni programot is a naptárból.

“Basszus, azt mégsem írhatom majd e a Posztdok Naplóba, hogy öt-hat napig feküdtem macesz morzsák között Ramat Ganban! Szedd már össze magad Paszti-gyerek!” – ostoroztam magam töketlenkedésemet látva.

Botanikus szellem kert

Belevetettem magam az Internet világába. Halemajdi programot kerestem ezerrel. A Time Out Israel Facebook-oldalán a Tel-Avivi Egyetem Botanikus Kertjét ajánlották az utazóknak. “Na jó, hát legyen.” – döntöttem végre, s a 63-as buszról 25 perc várakozás után át is szálltam a 45-ösre. A Diaszpóra Múzeum megállójáig utaztam, s először hiába kerestem a kertet a túloldalon. Az épülő természettudományi múzeum és a látogatók előtt zárt egyetemi állatkert között vezet egy kis utca egy nagy zöld vaskapuig. Nem láttam még olyan közintézményt Izraelben, amelynek a kapujában ne állt volna őr. Itt nem volt senki. Meglöktem hát a bejárati ajtót, látva, hogy nincs éppen beláncolva. Nagy nehezen kitárult a kapu. Az elhagyott őrbódé előtt egy poros plexidobozban hevertek az angol, héber, arab és orosz füzetecskék, a kert történetét és térképét rejtve. Be kell vallanom, szentföldi tartózkodásom során még talán sosem féltem ennyire – na jó a légiriadókat leszámítva. Végig azon tűnődtem, mi van, ha leüt valaki a kietlen parkban vagy rám dől egy hatalmas fa a kevésbé gondozott erdős részeken. A szellemkertet egyetlen teknős őrizte. Rajta kívül csak két eltévedt családdal és egy fiatal párral akadtam össze a némán sorakozó kaktuszok és szebb napokat látott pálmaházak árnyékában. Nem tudom, a Time Out Israel közösségi portálon található oldalának szerkesztője mikor járt utoljára az egyetemi kampuszon vagy melyik archívumból húzta elő a feltöltött képet. Egy biztos, a kert nem tartozik a TOP10 turistalátványosság közé.

Ha már erre jártam, beugrottam a meseszép egyetemi központba ebédelni, majd a 40-es busszal közelítettem meg Ramat Gan egyik fő bevásárlóutcáját a Bialikot.

Circus Madagascar

Új napra virradtunk, s megint nem tudtam, merre induljak el. “Fő a határozottság!” – nyugtattam magam. “Döntsön a helyi buszvállalat. Ha a 63-as jön először a megállóba, irány Tel-Aviv, ha a 67-es nézzünk el az Ayalon kenyonba vagy a mellette lévő cirkuszba.” -bíztam rá a programot a véletlenre. Jelentem a 67-es győzött.

A buszról leszállva a lábaim automatikusan a cirkusz irányába vittek. A tavalyi Circus Americano után alacsonyabbra tettem az elvárásaimat. Le kell szögeznem, ez az idei sátoros élmény sokkal jobbra sikerült. A programból kimaradt minden ami gagyi, s a mongol, chilei, cseh artisták varázslatos kétórás programot adtak kicsiknek és nagyoknak. Légtornászok, zsonglőrök, bohócok szórakoztatták a nagyérdeműt. A gömbben motorozók vagy a magasban repkedők produkciói között bőven akadt olyan,a melyre a nagypapám nem mondta volna, hogy ilyet már gyermekként is látott a Kossuth téren Komáromban.

A cirkusz káprázatos világa után bevettem magam az Ayalon bevásárlóközpont zsúfolt boltjai közé. Nem időztem sokat, s újra a buszokra bíztam magam. “Ha jön a 40-es, elugrom a Van Gogh kiállításra; ha sokat kell várni, felszállok az első olyan buszra, amelynek ismerem a végállomását.” – hangzott a kompromisszum. A 33-ason kötöttem ki, a tervek szerint a Reading fejállomáson szálltam volna át a Ramat Ganig közlekedő 39-esre. Már majdnem futni kezdtem a járat felé, amikor egy kis hidat fedeztem fel zsúfolt tömeggel. Nem hagyhattam ki. A tel-avivi kikötőben bolyongtam egy kicsit, majd ebéd, tengernézés, fotók a blognak… A kitérő után végül ott ültem a Givatayimon átszáguldó kék-fehér közlekedési eszközön, s újra azon agyaltam merre tovább.

Odahaza

A péntek bevásárlással és a környék felfedezésével telt, a szombat pedig végre a pihenésé volt. Érdekes képet festenek ilyenkor a szupermarketek. A sok, hómecot tartalmazó letakart polccal, amelyről ebben az időszakban nem szabad vásárolni illetve eladni semmit sem. Kicsit morcos volt a kasszánál előttem álló bácsi, amikor a gép kidobta, hogy a kosarába tett halkonzerveket mégsem lehet meghazavinni az ünnep alatt.

Van Gogh – Yichak Rabin – miniArt

Vasárnap a kultúra és a történelem került terítékre. Kedves szomszédom, Anna invitált közös kirándulásra. Először a kiállítási központban zajló Van Gogh Alive audiovizuális tárlatot tekintettük meg. A festő képei a modern technika segítségével elevenednek meg a világot körbeturnézó vetítés segítségével. A fél órán át tartó bemutató pont olyanoknak való, akiknek nem lenne türelme végignézni egy csomó falra akasztott napraforgós, virágos, holland tájakat ábrázoló festményt.

Miután feltöltődtünk a színek világában, felkerestük a Tel-Avivi Egyetem és az Erec Israel Múzeum közelében található Yichak Rabin Centert. Az egykori, merényletben elhunyt miniszterelnök életútját idéző tárlat a múzeumtechnika legújabb vívmányainak felhasználásával mutatja be a politikus életútját, megannyi információt közölve a látogatókkal.

Utunk végén a festői Yaffora kocsikázunk át, ahol a miniART tárlaton mesterien kidolgozott “apróságokban” gyönyörködhettünk. Volt itt egy kis nanotechnológia, a NANO ART – tudományos művészeti bemutató keretében. Köszönet Annának ezért a tartalmas, élményekkel teli napért.

Ropogjon hát a macesz ma estig, s jöjjenek a szürkéskék-fehér hétköznapok…

A növekvő olvasótábor a pozitív élmények mellett negatívumokkal is jár. Bár nem szokásom, nem mehetek el szótlanul az előbb érkezett komment mellett:

“Kedves Uram! Olvasom az írásait, és meg kell mondanom Ön sok mindent tévesen lát. De ez az Ön meglátása. Viszont aki ilyen rövid ideig van Izraelben, az ne kritizáljon, ez vonatkozik az előző írásaira. Ön sajnos mindent magyar szemmel lát. Így félre tájékoztatja azokat az embereket, akik nem ismerik Izraelt.
ÜDV Mezei László”

Az elmúlt hetek repülős, tanulós, politizáló blogbejegyzései után jöjjön most egy kis megnyugvás. Adjuk át magunkat a dél-izraeli természet csodáinak. Következzen egy képriport a kedmai “Szedd magad!” virágmezőről…

Ashkeloni vendéglátóim, Orna és Yossi minden alkalommal gondoskodnak arról, hogy a környék egy még ismeretlen szegletét bebarangoljuk. Ma reggel csak annyit mondtak, “meglepetés” hely felé vesszük az irányt. Köszönet hát nekik a SZÍNES élményért! Sárga, piros, lila, rózsaszín s még megannyi színben tündököltek a beugró megfizetése után szabadon szedhető tavasz-hírnökök…

Ha jól emlékszem a biológia órákra, bazsarózsák boglárka között vezetett az utunk a mezőn sétálva.

A látvány egészen megbabonázza a látogatókat, nem csoda, a kijáratnál tábla figyelmeztet arra, visszaadtuk-e az ollót.

Állok az Arlozorov út melletti vasútállomás bejáratának közelében. Kedd este van, hazafelé igyekeznek az emberek a munkából. Mögöttem a pályaudvar, előttem a távolsági buszok megállója. Szokás szerint már megint csak nézek ki a fejemből. Próbálom magamba szívni az izraeli hétköznapokat. Pár hónap s vége a kinti kalandoknak, most kell még begyűjteni minél több pillanatot.

Egészen elmerülök a gondolataimban, s észre sem veszem a felém integető kollégám. Esküvőre vagyunk hivatalosak. Férjhez megy a labor egyik doktorandusza, a csoport  mozgatórúgója.

Ez a hetedik esküvő kint létem óta. Talán az elmúlt harminc évben összesen nem voltam ennyi örömteli egybekelésen Szlovákiában és Magyarországon. Hogy is mondta gimnáziumi osztályfőnököm, Édes tanár úr valamelyik matek óra elején?: “Először egymás esküvőire járunk, majd egymás temetésére…” S ami az esküvőket illeti igaza is lett, pedig hogy megmosolyogtuk, a középiskola padsoraiban ülve.

Jártam vallásos és szekuláris mulatságon, askenázi és szefárd szokások szerint levezetett összejöveteleken.  Voltam chaszenén délen, keleten és északon, nagyvárosban, erdőben, a “senki földjén”, távol minden lakott területtől. Együtt örültem az ifjúpárnak század, háromszázad vagy ötszázad magammal.

Az első esküvőt még izgatottan vártam, mára hasonlóan az “őslakosokhoz” a mindennapok részévé váltak ezek a szertartások. Vendégfogadás ínycsiklandó falatokkal, a hüpe az esküvői szertartással alatta, vacsora, kis mulatozás majd szép lassan elindul a násznép hazafelé. Másnap általában amúgy is munkába kell menni, szóval errefelé ritkán ropják hajnalig. Olyan az egész, mintha nem is valami különleges, életre szóló dolog részesei lennénk. Valahogy hiányzik az otthon megszokott, elvárt (?) emelkedettség, a pátoszos hangulat. Hétfőn színház, kedden esküvő, szerdán mozi… valahogy hasonlóan néz ki errefelé az ember szabadidős naptára.

Amerre csak elindul az utazó, mindenfelé talál esküvőkre specializálódott vendéglátóhelyeket, amelyek komplex szolgáltatást nyújtanak e téren. Nem beszélve a rengeteg szállodáról és étteremről…

Kezdetekben  még tapasztalatlan voltam. Megjelentem például egy szépen becsomagolt, Európából hozott ajándékkal, s legnagyobb megdöbbenésemre nem volt hova letenni a dobozt. A borítékoknak kialakított bedobónyíláson sehogy sem sikerült beszuszakolnom a széfbe. Nehéz volt ráakadnom az ültetőkártyák hadában a sajátomra, szerencsére mára azért már kibetűzöm a héberül írt nevemet.

Az ételek tekintetében szintén vegyes a felhozatal. Pár hónapja egy fővárosi előkelő szállodában a saláta szinte már önmagától lemászott a tányérról, a hús vághatatlan… a kedd esti ünnepségen pedig pont ellenkezőleg, minden a helyén volt. Szóval mégis lehet puha marhahúst felszolgálni Izraelben, vontam le a “tudományos” következtetést.

Gépzene, zenekar, beszédek, baráti meglepetés programok színesítek még a közös délutánokat vagy estéket. A desszert büfékben végül magunkhoz vehetünk néhány kalóriát, de az odahaza elengedhetetlen tortát az ifjú pár marcipán figuráival ne keressük. Hét alkalomból egyszer sem láttam ilyet.

Ahogy ott hallgatom az esküvői baldachin alatt elhangzó hét áldást arra gondolok, talán tényleg itt az ideje kipróbálni,  milyen lehet alatta állni…

Talán elsőre nem is merül fel a gyanútlan turistában, hogy Izrael a világvallások szent helyei, a természeti csodák, a high-tech és az innováció  mellett az esküvők országa is. Mazel tov az ifjú párnak!

U.i.: Ma este találkoztam az egyik korábbi esküvő első gyümölcsével. Hogy is mondja az írás: “Szaporodjatok és sokasodjatok…”

Tegnap megérkezett Obama elnök a Szentföldre. A laborablakból jól látható volt a kék-fehér jumbo, amint megközelíti a Ben Gurion Repülőteret. Odabent rajtam kívül nem nagyon hozott senkit sem lázba az USA-ból átugró vendég.

A helyszínre “küldött” tudósítónk, ZIZILEND részletesen beszámol a jeruzsálemi hangulatról, többet innen, egy órányira a fontos eseményektől nem is tudnék hozzátenni (ja éljen a nanoajándék amit az elnök kapott).

A látogatás hírére nem maradtak tétlenek a gázai szomszédok sem, a dél-izraeli Szderot városában rakétákkal ébresztették a lakosokat, le ne maradjanak Obama egyetlen mai programjáról sem.

Csendes napot Elnök Úrnak és az egész országnak!