Kategória: Vegyészkedés…

Én még mindig hiszek abban, hogy mire a képen látható ashkeloni citrom megsárgul, béke honol majd az egész Közel-Keleten. Na jó, talán picit naiv vagyok. Egy kellemes dél-izraeli hétvégével a hátam mögött kezdek neki az utolsó teljes ide kinti hetemnek. Orna és Joszi vendégszeretete most is lenyűgözött, remélem egyszer majd meghálálhatom nekik azt a sok szeretetet, törődést, támogatást, amelyet tőlük kaptam az elmúlt két éveben. Szóval visszaszámolok, hozzákezdtem a csomagoláshoz, az évek során felhalmozott hasznos és haszontalan dolgok szelektálásához. Olyan nehéz megválni egy-egy régi ruhadarabtól, újságtól, színes szóróanyagtól…

Persze az én visszaszámlálásomnál egy komolyabb óra is ketyeg most errefelé. Mindenki azzal foglalkozik mi lesz Szíriában, hogy az instabil egyiptomi és libanoni helyzetet ne is említsem. A ma esti szalagcímek arról szólnak, hogy izraeli szakértők szerint nagyon valószínű egy amerikai beavatkozás észak-keleti szomszédunknál, akár ENSZ felhatalmazás nélkül is. Annyi minden volt már a Posztdok Naplóban: szerelem, szomorú és vidám családi események, gázai hadművelet – egy regionális háborús részt igazán kihagynék. Remélem távozásom után sem szabadulnak el az indulatok itt a lőporos hordó felett gyufával játszadozó hatalmak között.

Vágjunk hát bele ebbe a hétbe, s hozzuk ki belőle mindazt, ami csak belefér. Jó és főként békés hetet Izrael! Savua tov!

Miközben azon gondolkodtam, mihez is kezdek utolsó előtti szentföldi hétvégémen, s már majdnem elindultam hazafelé az egyetemről, megakadt a szemem egy friss szalagcímen: “Légiriadó és robbanások Észak-Izraelben”

Hírfolyam:

19:21

Amikor az ember átkel a négyes út felett átívelő gyaloghídon, egy kietlen területre ér. Vagy két utcányi puszta, amíg elérünk az Amidar buszvégállomásig. A jobbra van egy nagy nyilvános óvóhely. Általában belepi a szemét, mindenféle limlomot hordanak elé az ott játszó gyerekek. Munkából jövet fura látvány tárult elém. Seprűkkel, partvisokkal felszerelkezett kamaszok takarították a bunker környezetét illetve belsejét. A míg mindig meglévő”galuti puhapöcs” gondolkodásmódom mondatja velem, vajon miért pont most álltak neki takarítani…

Most csend honol északon, reméljük így is marad. Lajla seket,csendes estét!

—

Friss hírekkel kb. 1-1,5 óra múlva jelentkezik a Posztdok Napló. Ideje letenni a munkát a hétre, s hazaindulni, megejteni a sabeszi bevásárlást.

—

17:50

Haifa felett repülési tilalmat vezettek be visszavonásig, az esetleges további rakéták miatt – nyilatkozta a hadsereg szóvivője.

—

17:45

Az izraeli hadsereg cáfolta azokat a libanoni jelentéseket, melyek szerint Izrael válaszcsapást mért volna a 3 (más források szerint 4) rakéta kilövésének helyére.

A helyi tv-adók rendkívüli híradásokban tudósítanak az északi történésekről:

—

17:32

Akko, Naharia lakóit arra kérik, maradjanak az óvóhelyek közelében.

—

17:23

A Channel 2 izraeli tv-adása élőben itt nézhető

—

Amit az izraeli hírportálok alapján helyi idő szerint 17:08-kor tudni lehet:

– Akko és Naharia térségében megszólaltak a szirénák 16:30 körül

– a Jerusalem Post szerint 4 katyusát lőttek ki Észak-Izraelre, a Vas-kupola légvédelmi üteg legalább egyet elfogott

– a helyi lakosok több robbanást hallottak

– libanoni hírforrások két rakétáról számoltak be

A bejegyzés az eseményektől függően folyamatosan frissül.

Csütörtök este bebuszozunk Tel-Avivba, már több mint egy hete, hogy itt a feleségem és még nem láttuk a tengert. Igaz vasárnap este sétáltunk kicsit a tel-avivi kikötőben, de ez mégsem pótolja a sós vízzel történő érintkezést.

A munkahét utolsó napjának kora estjén barátságtalan arcát mutatja a beach. Szeméttel teletűzdelt homokbuckákon gázolunk keresztül. A part döntő részén táblák és zászlók jelzik, hogy az életmentők hiányában nem javasolt a fürdés. Az szerintem valami rendszerhiba lehet, ha a turistaszezon kellős közepén sem fut életmentőkre, de főjön emiatt a szállodák vezetőinek és a turizmusért felelősöknek a feje. Néhol kong az ürességtől a Földközi-tenger széle, máshol át sem tudunk jutni a vízben üldögélők széksorai között. A nyilvános mosdók és öltözők állapotáról most szintén nem adnék részletes leírást, eddig sem voltam egy tel-avivi beachboy, de az elkövetkezőkben sem fogok azzá válni. A Neve Tzedek régi állomásán visszatér valami a város iránti szeretetből. Végigjárjuk az ismert boltokat, majd betérünk vacsorázni egy kis olasz étterembe. A romantikus idillt, csak az ételt kéregető macska zavarja meg…

Másnap ismét hátrahagyjuk a vidéket, Ramat Gant. A Rothschild utcában van találkozónk az ashkeloni rokonokkal. Miriammal és Aharonnal várjuk az idegenvezetést a Függetlenségi teremben. Jártam már itt turistaként 2005-ben és 2010-ben. Át sem fut az agyamon, mekkora hatással is lesz rám ez a hely perceken belül. Pár New York-i kiránduló és egy-egy amerikai és kanadai Taglit csoport tölti meg az ország történetének egyik legfontosabb szobáját.

Az idegenvezető aprólékosan ismerteti annak a pénteki napnak a történetét, amikor David Ben Gurion kikiáltotta a zsidó államot. A kék-fehér elbeszélés egy ponton szürkésbe fordul. Ekkor, az esti bulitól még álmosan ásítozó birthrigtosok is felkapják a fejüket. Az izraeli élet nehézségeiről van szó, a szomszédban, Szíriában, Libanonban, Egyiptomban dúló őrületről, s arról, hogy mindezek ellenére itt megpróbálnak normálisan élni az emberek. Iskolába, egyetemre járni, dolgozni. A háborúk 1948 óta sújtják a régiót, de az ország mégis Nobel-díjasok hadát adta a világnak. Az 50-es éveiben járó hölgy beszél 17 éves lányáról, aki hamarosan bevonul a hadseregbe. Aki ma még szinte gyerek, de holnap már a frontvonalban találhatja magát.

Most először érzem igazán úgy, hogy ezek nem csak üres szavak… Amikor felhangzik a korabeli hangfelvétel Ben Guriontól, majd a rabbinikus áldás, végül felállunk a Hatikva, az új állam himnuszának első ütemeinél, hatalmába kerít valami: Oly sok mindent láttam itt az elmúlt több mint két évben: esküvőket, születéseket, temetést,  békésebb napokat, légiriadót, bevonuló munkatársakat, biztonsági szobát, örömet, bánatot… szó szerint megéltem Izraelt. Most már mehetek… Hangosan éneklem a “nemzeti dalt”, s közben mintha egy tehertől szabadulnék meg… A valós Izrael kép hiányának terhétől…

Kis piacozás, közös ebéd, s már úton is vagyunk hazafelé, mindjárt itt a Shabbat.

Időről időre felkerekedik Izrael apraja és nagyja, hogy felkeresse az országban vendégeskedő, általában a világ számos pontját már bejárt kiállításokat. Így volt ez Van Goghhal és Dalival is idén tavasszal. Ha ott voltunk, s láttuk őket, mi is megkapjuk a képzeletbeli újabb matricát a kis füzetünkbe, illetve találhatunk egy újabb közös társalgási témát rokonokkal, barátokkal és munkatársakkal.

A nyári hőségben legalább két trendi dolog hívogatja a maga 99 sékeles felnőtt jegyeivel a Közép-Izraelbe látogatót. Az egyik a kiállítási központban vendégeskedő Lego-szobor tárlat, a másik az Eretz Israel Múzeum kertjében megalkotott homokszobrok bemutatója.

Kezdjük hát az előbbivel. Este hat körül érkezünk a színes plakátok ezreivel hirdetett kockás kiállításhoz. A kasszánál nem áll senki, ez már gyanús. Na jó, biztos a végét járja, aki akarta látta. Lego-szobrok árválkodnak a hatalmas térben. Mindegyik mellett angol és héber nyelvű magyarázat, s a bűvös szám, hány kockából is alkotta meg a művész. A talaj és a fehér térelválasztó elemek koszosak. Mintha Jeruzsálem mellékutcáiban szórták volna el a művészeti alkotásokat. Ezt még a Lego-kockák színes világa sem képes ellensúlyozni. A sokadik “termen” haladunk át, s interaktivitásnak még nyoma sincs. Kordonok, plexi vitrinek mögött szemléljük az embereket, képeket, épületeket. Az egyik sarokban aztán van pár szabadon felhasználható kocka, körbe is állja mind a három gyerek aki odafér. Kb. húsz perc alatt végig is érünk a tárlaton, az utolsó szobor, a dinoszaurusz csontváz tényleg lenyűgöző… Van még pár asztalnyi, gyerekek által pályázatra készített izgő-mozgó Lego robot (sajnos számos már nem is működik közülük); az utóbbi  évek gyári termékeiből egy asztalra hajított válogatás; büfé, ahol Lego-s mesét is vetítenek; egy szebb napokat látott játszóház, néhány valóban ötletes, vetítős Lego-installációval. A kijáratnál lévő shopban beszerezhető többek között kínai  Lego-utánzat kulcstartó is. A tel-avivi Lego-kiállítás 35 perc mindennel együtt, aki kihagyja, ne bánkódjon, sokat nem veszített.

A pár kilométerre található Eretz Israel Múzeum homokbuckái sokkal nagyobb élményt ígérnek kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Magáról a felejthető múzeumról már korábban beszámoltam a blogomban. Igazán üdítő látni, ahogy akadnak errefelé érdeklődésre igényt tartó rendezvények. A Biblia, a film- és mesevilág szereplői elevenednek meg itt este hét és tizenegy óra között homokból megformálva. A hatalmas installációk lenyűgöző látványt  nyújtanak a forró tel-avivi éjszakában. Zenei aláfestés, mesesarok, filmvetítés tarkítja a kínálatot. Ha látni akarjuk Tarzant, Mózest a Vörös-tengerrel, Jónást a cethalban érdemes időt szakítani, a végigsétálni a homok birodalmán.

A gyerekekre két nagy homokozó vár, ahol élőben nyomon is követhetjük a homokszobrok készítésének lépéseit.

Ha a két látnivaló közül kéne szavaznom, én az utóbbira tenném le a voksom.

A 400-as busszal araszolunk Ramat Ganból Jeruzsálem felé. Most, hogy a nyáron a Jeruzsálem csoport ifivezetői voltunk Szarvason, még különlegesebb érzés felutazni a szent városba. Így az évek távlatából talán kicsit örülök, hogy Tel-Aviv elővárosában posztdoktorkodom, legalább maradt egy kék-fehér folt az itt töltött idő során megszürkült Izrael térképemen. Szerencsére nem vagyok egyedül. Pár napja csatlakozott hozzám a feleségem. Ha nem számolom az Alföldön töltött öt hetet, ez most a nászutunk. Azaz csak majdnem, hiszen a hétköznapokat az egyetemen töltöm, a hétvégéken, estéken marad idő kirándulni.

A csütörtöki csúcsforgalomban érjük el a települést. Hirtelen a turnusindító foglalkozás ugrik be, abban a már sokat emlegetett első kanyarban, képekkel, videóval, személyes történetekkel próbáltuk meg elmagyarázni a kicsiknek, miről is nevezték el a csoportjukat.

Nincs idő sokat elmélkedni, már bent is vagyunk a buszpályaudvaron. Villamosjegy vásárlás, a még mindig akadozva működő automatából, s már úton  vagyunk a szállásunk felé. Este belevetjük magunkat a Ben Yehuda amerikai Taglit csoportoktól zsúfolt forgatagába, majd a Hillel utcán lecsorgunk a Mamilláig. Valahogy mindig rabul ejt ez a sétálóutca – még így sokadszorra is – a számozott köveivel, megvásárolható és mindig változó szobraival. A Jaffa kapuig jutunk, az óvárost meghagyjuk másnapra. Kalandozunk még az esti fővárosban, majd betérünk vacsorázni egy szimpatikus étterembe. Úgy érzem, nem lenne ildomos sajtot kérni a hamburgerre – pedig a kínálat bőséges – mégiscsak Jeruzsálemben van az ember…

Pénteken kora reggel nyakunkba vesszük a várost. A régi vasútállomásra igyekszünk. A pár hónapja még csak romosan roskadozó épület valóságos kulturális és gasztronómiai központtá nőtte ki magát. Van itt minden, kirakodóvásár, éttermek, design boltok, mini piac hallal, zöldségekkel… Útközben megcsörren a telefonom, Orit, a másod unokatestvérem hív: “Lehetséges, hogy Jeruzsálemben sétálok? Mintha titeket látnánk a kocsiból.” Kicsi ez az ország, s a város még kisebb – vonom le a következtetést. Mit ad I´sten, ők is pont ugyanoda tartanak…

Persze, téved, aki azt hiszi, csupán a felújított indóház miatt indultunk útnak viszonylag korán. Az épület mellett felállított pavilonban Izrael történetének legnagyobb vasútmodell kiállítása (legalábbis a rendezvény weboldala szerint) látható. Sorban állás a kasszánál, a belépő 75 sékel a hozzám hasonló túlkoros gyerekeknek. 1,5 km vasútvonalat ígér a szórólap. Újra sorakozunk, vagy 25 perc mire sorra kerülünk. Az ajtónál közlik, 12-re szól a jegyünk. Az órámra pillantok, csak 10:40 van. Előszedem az összes rám ragadt izraeli hücpeségem, s leállok pörlekedni: “A kasszánál miért nem mondták, hogy időre szól a jegy; 25 perc sorban állásnál mit számít, mi van a papírra nyomtatva, lehet, egy óra múlva háromszor ennyien állnak majd itt…” A feleségem, már húzna el a bejárattól, de én nem tágítok. Lecövekelek a biztonságiakkal szemben. Nem én vagyok az egyetlen, aki háborog. A tíz órásokat már nem akarják beengedni, valaki reggelre foglalt jegyet, de egy óriásit nyomtattak neki… teljes a káosz. Alig telik el 15 perc, s intenek, mehetünk be… No, mégiscsak hasznos volt a közel-keleti társadalomban edződni egy kicsit…

Állomások, zöldellő legelők, mozdulatlan kisautók hada köti le a bámészkodók százainak tekintetét. Már itt szobrozunk vagy egy negyed órája, de vonat az sehol. Elvileg van belőle 40 a pályán, de a sűrűségük olyannak tűnik, mintha a Komárom-Székesfehérvár vonal mellett táboroztunk volna le. S bár manapság egy modern terepasztalon már nem csak a vonatok mennek, hanem az autók is, ilyet itt nem látunk. Jó, van egy körbe-körbekarikázó biciklis, s egy izgő-mozgó vidámpark. A német modellgyártás felvonul a szentföldi szemek előtt, egymást érik a Rathausok, a ” Rente”-ért tüntető nyugdíjasok. Kicsit abszurd itt ez a terepasztal, ha már helyben építették meg, csempészhettek volna bele egy kis hazait: sivatagot, tengert,… Na, jó, meglévő készletekből építkeztek.

Vonat még mindig alig jön, állhatunk akár a forgalmi telepnél, a várnál vagy a nagy pályaudvarnál… A kijáratnál aztán jön az elengedhetetlen shop, megfizethető kínai elemes gagyi-vonatokkal. Odakint még nagyobb a sor, még szerencse, hogy beverekedtük magunkat negyvenöt perccel korábban.

Kis családi kapcsolatápolás a rokonokkal a pályaudvarnál, majd átugrunk az Óvárosba, irány a Siratófal. Elsétálunk a megunhatatlan szélmalom mellett, átvágunk az első városfalon kívüli településrész virágoktól és gyümölcsöktől roskadozó utcáin. A völgyben megcsodáljuk az új szökőkútjáról híressé vált Teddy Kollek (Jeruzsálem legendás polgármestere volt) parkot. Felkaptatunk a domboldalon, s belépünk a zsidó negyedbe. Felemelő érzés, mint mindig. Cardo, Hurva zsinagóga, arany menóra… Ott állunk a Falnál, itt vagyunk azon a szent helyen, ahol az apró cetlikre írt kívánságaink meghallgatásra találtak, hozzájárulva, hogy egymásra találjunk. Amikor az ember ott imádkozik az ősi kövek tövében, mintha megállna az idő…

Kicsit még maradunk a városfalak ölelésében,… Vendégségbe vagyunk hivatalosak. Egykori komáromi baby sitteremhez Teri nénihez megyünk. Befut családjának több tagja is, együtt nosztalgiázunk, beszélgetünk… Szép lassan ránk köszönt a Shabbat.

A máskor zsúfolt utcák üresek, valóban érezni lehet a hetedik nap varázslatos hangulatát. Tényleg, mintha minden és mindenki megpihenne. Délben leugrunk a Hillel utcában, megnézni az “időliftet”. Egész sokan vagyunk, mégsem tartja mindenki a szombatot még itt sem. A 2D-és hidraulikusan mozgatott nézőtérről megcsodálható 30 perces film Jeruzsálem történetét mutatja be Chaim Topol, Tevje, a tejesember egyik leghíresebb megszemélyesítőjének vezetésével. Bár az idő és a technológia fejlődése elszállt a létesítmény felett, a hely még mindig beletartozik az “egyszer látni kell” kategóriába. A 1,5 millió látogatónak köszönhetően az ülések már megkoptak, de Jeruzsálem története a kezdetektől az 1967-es háborúig még mindig leköti a nézőket, utazzunk akár hullámvasúton, essen ránk eső vagy zuhanjunk alá a mélybe… A belépő 54 sékel.

A délután tartogatott még egy kis sétát, a Föld megmentésért bábáskodó szabadtéri földgömb kiállítást az Óváros tövében; biciklit tekerve hajtható gramofont, dobot, ventilátort a városháza tövében. Ebéd egy hangulatos orosz kisvendéglőben, majd átadjuk magunkat a szombati pihenésnek…

Vasárnap, az új munkahét kezdetén indulunk vissza Ramat Ganba… s természetesen mi mással is végződhetne az utunk,  mint egy egykori szarvasi madrichtárssal történő találkozással. Majdnem leesünk a padról, amikor megkopogtatja a vállunkat a buszpályaudvaron várakozva…