Kategória: Vegyészkedés…

Vége a hétnek (ismét), amit a mai megbeszélés, kutatói beszámoló, tervezés is jelzett. A hétfőn előállított anyag vizsgálatával teltek a munkás hétköznapok. Néztük ezzel-azzal, tanulmányoztuk így és amúgy…

Ma végre megkaptam az egy éves diák-vízumom. Hogy miért csak most, s miért a harmadik nekifutásra a héten – inkább ne firtassuk. Vicces volt, a vízumos néni perfekt beszél magyarul. Hát igen, kicsi a világ.

Az ügyintézéssel párhuzamosan elkezdtem felfedezni a kampuszt. Jártam a helyi szupermarketben, amely tele van jobbnál jobban kinéző salátákkal és szendvicsekkel. A nano-büfé bolgár sajtos, sárga sajtos, halas, tojásos és gusztustalan csírás-avokádós szendvicsei már nehezen csúsznak le. Ma egyébként egy újabb helyen is jártam, a vízum átvételét megünnepelendő. A kis kávézó az adminisztrációs épülettől pár lépésre van. Minden csupa üveg, plexi, lapos tévék, internetezési lehetőség. Sokat költhettek a belső designra, ami az árakon is meglátszik. A háromszög szendvics remek volt.

A labormunkát természetesen időről időre megtöri egy-egy más-jellegű esemény is. Kedden a főnök tartott csapatépítést rananai (Tel-Aviv elővárosa kb. 12 km-re a ramat gani egyetemtől) otthonában. Meital, az osztály mindenese, fő ismerője s egyben szakmai oktatóm vitt kocsival másik két kollégával együtt. Ő olyan nekem kicsit, mint anno a kezdetekben a Kémiai Kutatóközpontban Aranka volt. Aki mindenhova elvitt bemutatni, megismertette velem, mit hol, hogyan lehet elintézni, aki bevezetett az intézeti körforgásba.  A tetőtéri teraszon volt a “buli”. Megismertük a “boss” feleségét és három kisgyerekét is. A társalgás nyelve 98%-ban a héber volt. A maradék 2% jutott nekem, angolul. Kicsit úgy érezhettem magam, mint ahogy kisAbdul kollégám a Pusztaszeri úton.

Közel négy évig ültünk a líbiai 40-es talán 50-es éveiben járó kutatóval egy szobában 2-3-an. KisAbdul minden reggel bejött a szobába, mi köszöntünk neki, ő tette a dolgát, mintát készített, csiszolt, mért. Általában háttal ültem neki, s nem nagyon éreztem motivációt, hogy hátraforduljak, s feltegyem a kérdést: “How are you today?”. Nagyritkán elhangzott közöttünk egy-két szó, de az egymást közt folytatott magyar beszélgetéseinket nem nagyon váltottuk angolra, ha megjelent az éppen aktuális irodánkban. Szóval így ment ez kb. 3 évig. Egy reggel megállított a konzulensem, s azt mondta, miért nem beszélgetünk kisAbdullal, itt van egész nap, s mi nem is szólunk hozzá. Gyakorlásnak se lenne rossz angolul beszélni. Elgondolkodtam a hallottakon, s másnap reggel beszélgetni kezdtem kisAbdullal. Számos érdekes dolgot tudtam meg a családjáról, a kultúrájáról, Líbiáról… az utolsó egy évben, mielőtt befejezte a doktoriját, s hazament szinte alig telt el nap, hogy ne értekeztünk volna.

Így utólag szégyenlem magam az első évekért. Talán a sors fintora, hogy most én vagyok a “kisAbdul”, s a többiek meg nagyon Pasztisak.

Lassan kezdek Bar-Ilanos lenni, íme egy video a kapmuszról, a nanoépület még csak épül rajt:

A macskarajongóknak üzenem, a nagy meleg hatására exponenciálisan csökkent a négylábúak napfényes órákban kifejtett utcai aktivitása. Ma 5 macskát láttam hűsölni egyetlen bokor aljában.

/mi lesz majd a héber helyesírással…/

Ha valaki egy fél évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy nemsokára preparatív kémiai feladatokkal kell megbirkóznom, s új anyagokat szintetizálok majd, meg nanorészecskéket állítok elő, hát őszintén szólva furcsán néztem volna rá.

Hat év elektrokémiai, mikroszkópiai vizsgálat és vasfelületek csiszolása és polírozása után ma azon kaptam magam, hogy kesztyűs kézzel benyúlok egy kesztyűs dobozba (glove box), s a kesztyűben lévő kesztyűs kezemre még egy kesztyűt húzok. Amikor ez mind megvan, indulhat a munka. Oktatóm kígyóembereket meghazudtoló mozdulatokkal dolgozik “odabent”, én még csak tapogatózom. A nap végére kész az első mintám. Huhh, de régen volt már az a nyárra tömbösített szerves kémiai labor az ELTE vegyész szakán.

Ami a lényeg, megcsináltam 🙂 … s most már akár jöhet a következő szintézis.

Az egyetem adminisztrációjával ezúttal egy másik ügyben állok csatában, de már csak mosolygok. Ha ma nem intézzük el majd holnap… ahogy Pató Pál uram mondta:

– Petőfi Sándor –

PATÓ PÁL ÚR

Mint elátkozott királyfi
Túl az Óperencián,
Él magában falujában
Pató Pál úr mogorván.
Be más lenne itt az élet,
Ha egy ifjú feleség…
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”

Roskadófélben van a ház,
Hámlik le a vakolat,
S a szél egy darab födéllel
Már tudj’ isten hol szalad;
Javítsuk ki, mert maholnap
Pallásról néz be az ég…
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”

Puszta a kert, e helyett a
Szántóföld szépen virít,
Termi bőven a pipacsnak
Mindenféle nemeit.
Mit henyél az a sok béres?
Mit henyélnek az ekék?…
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”

Hát a mente, hát a nadrág,
Ugy megritkult, olyan ó,
Hogy szunyoghálónak is már
Csak szükségből volna jó;
Híni kell csak a szabót, a
Posztó meg van véve rég…
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”

Életét így tengi által;
Bár apái nékie
Mindent oly bőven hagyának,
Soha sincsen semmije.
De ez nem az ő hibája;
Ő magyarnak születék,
S hazájában ősi jelszó:
„Ej, ráérünk arra még!”

Hazafelé jövet betértem a plázába. Ágyneműt akartam venni. A mostanit Ornától kaptam kölcsön, mivel az indulás előtt a túlsúlyt elkerülendő végül Pesten hagytam az otthonról hozottat. Azt hiszem, még sosem vásároltam huzatot meg lepedőt, mindent el kell kezdeni egyszer…

A két kedves hölgy csak foghíjasan beszélt angolul, így héberül és kézzel lábbal sikerült a beszerzés. Az egyikük a nemlétező  angoljával megdicsérte a nemlétező héberemet. Ha már plázásztam, nem maradhatott ki az ÁNTSZ-étel sarka sem. Jelentem, a helyzet változatlan. Immunrendszeremet erősítendő a Burger Ranch steak-es  újdonságát próbáltam ki. Volt benne valami kapros szósz, ami überelte az enyhén inas steak-ecskét.

Hát ennyit mára. Megjegyzem, miközben én békésen blogolok, ezrek tüntetnek Izrael utcáin: fiatalok, középkorúak, idősek együtt a magas lakhatási költségek miatt (napok óta sátrakban alszanak több nagyváros központjában); sztrájkolnak az orvosok, nővérek az alacsony bérek és rossz körülmények miatt, amelyek az egészségügyi rendszer összeomlásával fenyegetnek; literszámla öntik ki a tejet a gazdák a mezőgazdaság elkeserítő helyzete miatt… (hírek magyarul itt)

Tegnap este megint töprengő-órákat tartottam, amelynek eredményeként kigondoltam a mai blogbejegyzés címét: “a magánynak nincsenek GPS koordinátái”. Ezt a szakmailag szép napot kár lenne, e lehangoló témával lezárni, ezért felülbírálom esti döntésemet. Érdemes látogatni a virtuális naplóm, előbb-utóbb sorra kerül a téma.

/napok óta állandóan azt hiszem, hogy magyar szót hallok az utcán, buszon, egyetemen… érdekes/

Lassan közeledett a hétvége, igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy el kéne kezdeni azon törni a fejemet, mit  kéne csinálni ezzel a fránya péntekkel és szombattal. Azt mindenesetre eldöntöttem, hogy ha törik ha szakad felkeresem a ramat gani állatkertet a pihenőnapok egyikén. Az Internet alapján van egy szafari park és a közepén egy zsiráfos, elefántos állatkert.

Szóval már a logisztikai megoldások kidolgozásához kezdtem volna, amikor megcsörrent a telefonom. Miriam, anyukám unokatestvére hívott Sabeszra a közeli Ashkelonba. Ezen a héten volt édesanyja halálának a negyedik évfordulója, s a yahrzeit (halálozás évfordulója – bővebben itt) alkalmából összegyűlt az ő és tetsvére teljes családja. Ezúttal végre megismerhettem mind a 8 másod-unokatestvéremet, akik közül akadt olyan, akivel még sosem találkoztam.

Péntek reggel a szokásos mosás, takarítás (az állatkerti kirándulás elcsúsztatva), majd irány a 63-as busz. Újra zene szólt rajta – na végre gondoltam magamban. Ahogy haladtunk befelé Tel-Avivba, egyre többen lettünk a járművön. Az egyik megállóban néhány fiatal fel akarta tartóztatni a közösségi közlekedési eszközt, amíg a társaik odaérnek. A sofőr perzse ezt nem hagyta, s erre a már mozgásba lendült buszba akkorát rúgott az egyik srác kintről, hogy néhány cekkerekkel felpakolt néni kezéből kihullott a szombatra vásárolt dolgok többsége. Ijesztő volt,… azért mifelénk nem szoktak a buszba rúgni.

Az Azriel Centernél lévő megállót már ismerem mint a tenyerem. Fel a gyaloghídra, amelyet egy fura szivacsszerű burkolát borít. Ha nem tudnám, hogy ezrek mennek rajta végig naponta, egyszer szívesen végigsétálnék rajta mezítláb. Biztonsági ellenőrzés, s már bent is vagyok a plázában. Most vannak a legtöbben, mióta erre járok a HaShalom pályaudvarra. Egyszer korábban kéne jönnöm és szétnézni egy kicsit. Most sietek. Jegyautomata, 25 sékel, beléptető kapu, egy kis víz az útra, 2-es vágány. Először elmegy a rehovoti vonat, majd a modiini, s már be is fut az ashkeloni gyors. Ma sincsenek sokan. Hazautazó katonák, fiatalok, egy-két kisgyerekes család. Az emeletes vonat suhan Lod, Rehovot, Yavne és Ashdod érintésével a tengerparti városba. A telefonom szüntelenül cseng. Először Nathalie, az unokatesóm  érdeklődik mizujs velem, majd Orna invitálna hozzájuk Sabeszra, végül Áron, Miriam férje hív, merre járok. Ő jön majd értem az állomásra. Kintlétem óta ötödször érkezek meg az ashkeloni pályaudvarra. Nincs tovább, a vonat idáig közlekedik. Lassan oszlik a tömeg. Ki busszal, ki taxival távozik, a szerencsésebbekért kijönnek a várostól távolabb épített indóházhoz. Áronnal suhanunk a családi találkozó felé. Belépünk Miriamékhoz, a ház gyerekzsivajtól hangos. Itt van mindenki, a házigazdákon kívül Miriam testvére Júda, feleségével Etivel. A 3+5 gyerek férjekkel, feleségekkel, barátokkal és barátnőkkel, s mind a 2+7 dédunoka. Közös ebéd, minden szobából egy-egy újabb kis lurkó bukkan elő. Megható itt lenni, ebben a szép, élettel teli családi körben. Leülünk a nappaliban, s mielőtt Magda nénire emlékeznénk, az anyára, nagymamára, dédnagymamára, bemutatnak mindenkinek, s nekem is bemutatnak mindenkit. Szó szerint meg vagyok hatódva.

A múltidézés után a közeli Safir temetőjébe indulunk. A sírnál mondunk közösen imát. Megrendítő itt állni Béla bácsi, nagymamám testvére és felesége végső nyughelyénél. Dudival és menyasszonyával utazom oda és vissza is. Azt hiszem ő az egyik leginkább érdeklődő másodunokatesóm, persze leszámítva Josht, de ő katonai újságíró, azaz inkább olyan haditudósító féle, szóval neki szakmába vág.

A temető kijáratánál búcsút veszünk egymástól, lassan jön a Szombat, mindenki elindul hazafelé. Én Miriamékkal maradok. Készülődés, zsinagóga, ünnepi vacsora. Terülj-terülj asztalkám… Áron édesanyjával sokat beszélgetek magyarul. A bencsolás (étkezés utáni áldás) után Joshsal együtt kísérjük haza.

Másnap pihenés, kis héber tanulás, alvás. Beszélgetés Miriammal, Orittal, Áronnal, Josh is benéz, tőle hallok először az oslói vérengzésről, szörnyű! Kora este Orna és Yossi ugrik be látogatóba, az ünnep kimenetele után ők visznek a pályaudvarra.

Csomagellenőrzés, jegyvásárlás, 3. vágány, emeletes vonat. Megállunk Ber Yakovban és Kfar Chabadban is. Tel-Aviv Hagana, s már a HaShalom következik. Még vagy 40 perc haza, s lassan vége a hétvégének.

Szép volt, kedves családi körben!

Végigültem ma egy 1,5 órás szakmai értekezletet. Kimondott élveztem. Igazából nem is értekezlet volt, hanem közös gondolkodás. Elvileg minden csütörtökön lesz majd ilyen. Öröm volt kutatónak lenni ezen a fórumon.

Az egyetem adminisztrációja ma is nagyot villantott. Felhívtak, hogy melyik egyetemen is szereztem a PhD fokozatomat. Másfél hónap után 🙂 – no komment.

Elmúlt egy újabb hét. Iszonyatos gyorsasággal repül az idő. Délutánra el is fáradtam rendesen, jól jön egy kkis pihenés.

Kaptam egy e-mailt István kollégámtól, Görögországban járt. Ott is vannak különös állatok:

“Olvasgattam a blogodat és látom, hogy nagy kultusza van nálad a macskáknak :))))
A görögöknél is nagyon sok horror filmbe illő utcamacska van, néhányat le is fényképeztem”

Időközben elindult a “Kutatók a Neten 2011 – II. Kutatói Blog és Weboldal Találkozó” szervezése is, 2011. szeptember 23-án ezért is érdemes lesz kinézni a Millenárisra a Kutatók Éjszakáján.

/miau…/

Csak ülök a mikroszkóp előtt, a tűszonda pásztáz fel s le,… mint a faág PomPom alatt az iskola előtt, amikor Picurra várt… déjà vu érzésem van, IV. épület 1/A labor (ugye, ugye kollégák!).

Tegnap este egy postai értesítő fogadott az ajtóban. Csomagom jött Szlovákiából. Miután a Google segítségével megfejtettem a héber szöveget, kiderült a közeli postára kell érte mennem. Milyen jó, hogy pár hete megejtettem a szombat esti portyát, így már tudtam, reggel merre kell útnak indulnom a Jeruzsálem utcában.

Az estének volt még egy kimagasló pontja. Hat hét után ráakadtam a boltban kedvenc, “májízű” padlizsánkrémemre, amelyet eddig hiába kerestem. HMMM, ez az íz utánozhatatlan. El is fogyott az egész dobozka.

Reggel 8-kor már a posta előtt toporogtam. A nyitás után a 985-ös sorszámot húztam. Ok, a 980-astól kezdték osztani 🙂

Pár perc és kezemben volt a pakk. Sietős léptekkel hazavittem, s bár lassan mennem kellett dolgozni, muszáj volt kinyitnom. Gyermeki mosollyal az arcomon kezdtem kibontani a gondosan becsomagolt dobozt. Olyan érzés volt, mintha egy kincsesládát sodort volna a partra a tenger. Küldemény anyától és apától.

Finom, otthon illatú kedvenc ingek, egy szarvasi póló (2009) és egy kockás rövidnadrág volt többek között benne. Gondos szüleim mellékeltek egy tábla csokit és egy játék repülőt is. Épülhet PASZTILAND Izraelbe kihelyezett városrésze!

Jó érzés csomagot kapni hazulról, kezdem érteni Nyilas Misit!

PASZTILAND 1 évvel ezelőtt /még az átépítés előtt, a CARGO reptér nélkül/:

/hibakeresésé 2.0/