Hírek

Lassan feltűnik  a szárazföld, ezúttal nem szemből, hanem hatvan fokos szögben közelíti meg a gép Izrael partjai. Hát ezt is megértem, nyoma sincs annak az eufóriának, amelyet máskor szoktam érezni ezekben a percekben.

Valamiféle megnyugvás lesz rajtam úrrá, mint mikor a vonatból meglátom a Duna és a Vág torkolatát, az Öregvárat, a rozsdás kikötőt, a nagykéményt Komáromba érve. Fürkészem a nagyváros utcáit, mintha a Google térképen keresgélnék. Ha ott az Azrieli, kicsit feljebb kell lennie az egyetemnek. Meg is pillantom: a kampusz, a mérnöki kar, ááá, s ott a nanotechnológia épülete. Sokáig elnézegetném a nagyra nőtt terepasztalt, de a Ben Gurion felett tett kör után, lassan leereszkedünk, hosszú idő óta az első landolás, amikor nem fájdul meg a fejem…

Földet értünk, az elengedhetetlen ELAL-os taps a pilótáknak, egy utas telefonjáról elkezdi lejátszani az “Evenu shalom”-ot. Mindenki együtt énekel…, micsoda kék-fehér borzongás.

A reptér majdnem annyira kihalt, mint Ferihegy. Az útlevél-ellenőrzésnél szokásos sorok sem kígyóznak. 15:08-kor várható az első csomag – jelzi az elektronikus felirat, s tíz percen belül már húzom is kifelé a bőröndöm. A taxis a GPS-be ütné be a senki által nem ismert kis utcám nevét, majd letesz róla, miután jelzem, hogy merre menjen: Aluf Sade, Hayarden aztán Negba…

A négyes útról ismét látom a nano-triplexet, ezúttal a földről. Nem érzek szorongást, semmi olyat, amit a másnapi munkakezdéstől ódzkodva éreznem kéne… Teljes nyugalom lesz rajtam úrrá. Talán az egy hónapos nyári szünidő, talán a Ramat Ganban eltöltött picivel több, mint egy év hatása.

Egy hónap van mögöttem, 30 nap telis-tele élményekkel, emlékezetes pillanatokkal… Valamelyik nap azon gondolkodtam, mióta dolgozó emberke lettem, még sosem adatott meg, hogy egy hónapig csak azzal foglalkozzam,  amivel csak szeretnék. Ritka, kivételes, megbecsülendő helyzet.

Lehet-e párja a “szülői házban” töltött éjszakáknak, anya reggeli kakaójának, apás beszélgetésnek, nagymamás mosolynak, testvéri vacsorameghívásnak,  a pesti kollégák szívélyes fogadtatásának, s a szarvasi tábori hétköznapoknak? Budapest – Komárom – Szarvas, váltakozva, hol egy-egy napra, hétre, hetekre…

Igen, sikerült. Annyi álom és blogbejegyzés után visszajutottam Szarvasra. Talán sosem feledem majd el azt a pénteki napot, amikor a Dohánytól elindultunk a tábor-előkészítő hétre. Hogy volt-e bennem félelem? Mi van, ha így egy év kihagyás után mégsem lesz olyan mint régen, normális vagyok, hogy négy hétből hármat lent töltök majd? – cikáztak a gondolatok az agyamban.

Az ismerős alföldi táj kezdett csak megnyugtatni, a megye határt jelző tábláknál mindig nagyot dobbant a szívem… BÉKÉS MEGYE, 15 km és odaérünk. Legszívesebben sírtam volna, amikor átgördült a busz a kapun. 720 nap a tábor nélkül. Míg a többiek szobáért rohamozták a táborvezetőt, én csak álltam gurulós bőröndömmel a Mifkád tér közepén. El akartam örökre raktározni ezeket a pillanatokat…

Workshopok, foglalkozás írások, értékelések, majd jött az első turnus. 36 Negeves, 8 madrich, soha nem látott nemzetközi hangulat odalent. Megannyi esti program, beöltözés kalóznak, Kungfu Pandának, kibucnyiknak, bevándorlónak,…

A fantasztikus három hét gyorsan elrepült (részletesebben talán majd egy másik posztban), s arra kellett rádöbbennem, pár óra s véget ér a csoda. Csütörtök este elindultam hát egy utolsó tábori körre. A zászlóktól az imaterem mellett elsétáltam a kosár pályára, az új challenge parkot elhagyva a Golem és a New singing room-on át az Artig, végig a kupola mellett, a ping-pong és a Beit David érintésével. Próbáltam magamba szívni még egy kis “Szarvas-feelinget”, elegendőt, remélhetőleg csak a következő nyárig. Máskor nagyon szomorú lettem volna így utolsó éjszaka, most egészen más érzések kerítettek hatalmukba. Nem voltam egyedül, annak az embernek a kezét foghattam, akinek köszönhetően egészen más lett az idei Körös-parti nyár, mint az eddigiek. No, ez már egy másik történet…

Amikor ezeket a gondolatokat blogba vetem, már túl vagyok az első izraeli munkanapon, s hamarosan beköszönt a sabesz. Ideje hát lemenni a boltba, s beszerezni egy kis zacskó Bambát, csak úgy mint az odahaza péntekenként szokás Szarvason.

“come home to bar ilan university” olvastam tegnap este a bátyámnál talált izraeli újságban. Itt ülök ferihegyen, vége a nyári szünidőnek, indul a munka, irány ramat gan. Posztról napló újratöltve…

Záruljon a Posztdok napló leghosszabb harmadik fejezete után most az egyik legrövidebb, a negyedik.

4:04 Ben Gurion Repülőtér, Tel-Aviv. A decemberi tortúrához képest egész gyorsan ment a biztonsági ellenőrzés. Igaz, amikor a másod unokatestvéreim neveit kellett volna felsorolnom, leblokkoltam egy kicsit…. pedig kettőjük esküvőjén is ott voltam…

Talán az egy év vagy az egyben eltöltött hat hónap hatása,  a tranzitban szinte semmi megvásárolni valót nem találtam. Annak ellenére, hogy korábbi utaim során ez volt az a hely, ahol még egy kicsi hazavihető “Szentföldet”, akár zene, akár hűtőmágnes, esetleg csokoládé formájában még be lehetett szerezni.

Ja, s tényleg nincs már MALÉV, s a McDonald’s étteremláncot is sikerült kitendereztetni a terminálról, jelezvén még sincs minden veszve a globalizáció terén. Van helyette Burgeranch, amellyel egész közeli kapcsolatot kötöttem  a ramat gani ÁNTSZ-sarokban.

Az éttermeknél kicserélték a székeket, változott egy-két kisebb bolt is, különben minden a régi… csak a fotelek száma kevesebb a szökőkút körül…

Következzen pár hét vakáció, egy hónapnyi szünet a blogolásban. Minden kedves Olvasómnak szép nyarat!

Pár perccel múlt három óra, ramat gani erkélyemen készülök a szombati ebéd elfogyasztására. Mély csend, döbbenetes csend. Az utcán sehol egy lélek, a madarak halk csicsergése is távolinak tűnik. Huszonöt percenként ha elhúz egy autó a környéken. Csak ülök és hallgatom ezt a különös hangtalanságot. Talán ez a sabbat, a hetedik , a pihenő nap muzsikája.

Mintha mindenki sziesztázni húzódott volna vissza. A vendégházra tűzött izraeli lobogót a lágy szellő lengeti a pálmafa árnyékában. Egy pillanatra úgy érzem mintha megállt volna a világ. Hová tűntek a rohanó emberek, az idegesen dudáló autósok?

Csend van, legalábbis itt Tel-Avivban, remélem ez mindig így marad…

Két hete azzal a kéréssel fordult hozzám a vendégház tulaja, másnap reggel kalauzoljam el újdonsült szomszédomat az egyetemre. X, nevezzük csak így a személyiségi jogokat tiszteletben tartva,  egy távol-keleti egyeteméről hazatérőben állt meg egy hónapra Izraelben, s kezdett  négy hetes oktatási programot a Bar-Ilanon társadalomtudományi témakörben.

A megbeszéltek szerint  végigkísértem a Negba és a Hagana utca, általam már alaposan feltérképezett mikrokörnyezetén. Felhívtam a figyelmét a fontosabb üzletekre, éttermekre, ismertettem a buszhálózat  környéket érintő járatait. Egészen a tanszékéig kísértem a kampuszon. “Végre egy “normális”, európai ismerős!” – gondoltam magamban, amikor búcsút vettem tőle a hét-indító vasárnap kezdetén.

Másnap újra összefutottunk. X áradozott az első napjáról… Igen, ezt kereste, s mennyire jófejek az emberek…

Csütörtökön pont a lámpánál várakoztam, útban a 61-es megállója felé, amikor utolért. Mégsem mondhattam, hogy én inkább buszoznék ma reggel, csatlakoztam hozzá, s gyalog közelítettük meg a tudás helyi birodalmát. Az első napi lelkesedés picit alábbhagyott, azt tervezgette, mit csinál majd a hétvégéken, melyik társaságtól szerzi  be az izraeli telefonját,… Adtam neki egy-két ötletet, mit érdemes itt Ramat Ganban vagy Tel-Avivban megnézni. Mesélte, mennyire szuper az egykori szobám (itt azért egy pici gyanakodtam), ugyanis ő költözött bele, miután én kicuccoltam.

Eltelt pár nap, kedd este kopognak. X az, búcsúzni jött. Nem tetszik neki a kutatási témája, s inkább hazatér Európába. “Mi van?” – álltam ott értetlenül a bejáratnál. Nem tudtam leplezni döbbenetemet: “S hogy tudtad már így másfél hét alatt megállapítani, hogy ez a kutatási terület nem neked való?” – szegeztem neki a kérdést. Gyorsan kapcsoltam, elvégre nem én vagyok a témavezetője, s az egyetem hírnevéért sem nekem kéne aggódni. Mi az az egy hónap, sőt már csak 2,5 hét. Óhatatlanul átfutott az agyamon, anno ott a vegyész szak első évfolyamában, mennyi de mennyi olyan pillanat volt, amikor legszívesebben kisétáltam volna az ELTE TTK-ról. Hányszor adhattam volna fel a Kémiai Kutatóközpontban? S talán már régen otthon ülhetnék, ahelyett, hogy nap mint nap felveszem a küzdelmet a szentföldi nanotechnológiával és a hétköznapok kék-fehér szürkeségével.

Szerdán még megmutattam  X-nek, honnan indul a Negba utcáról a jeruzsálemi busz, amivel felugorhat  az ottani ismerőseihez, mielőtt elrepül. Kézfogás, jött a 61-es,… ő már nem jött be aznap az egyetemre…