posztdok napló 157. – A Tábor-hegyi Napfény íze

Egy hete, szombat reggel Ashkelonban ültem a rokonok meseszép kertjében. Néztem a virágokat, a lapos majomkenyérfát, a hatalmasra nőtt fenyőt… Minden olyan gyönyörű volt, a Szombat varázsát csak egy-két, az úton elsuhanó autó törte meg. A béke szigete, gondoltam magamban, megfeledkezve egy pillanatra a Közel-Kelet valós helyzetéről… A kaktusz virágait látva gyakran elhalványulnak a szúrós tüskék.

Tegnap reggel újra felizzottak a kedélyek Dél-Izraelben: behatolás Gázából, katona halál, egy-két rakéta, válaszcsapás… Délutánra aztán újabb csend, napsütés, tengerpart… Nem tudom lehet-e, s szeretnék-e így élni. Annyi minden jöhet amúgy is, baleset, betegség, természeti csapás, s akkor még azon is aggódni, mikor lőnek, robbantanak nálunk a szomszédok…

Tragikusan szomorú. A kilátástalan helyzetben erősen fakuló kék-fehér álomképeket kompenzálandó, este megnéztem a Youtube-on a Napfény ízét, emlékeztetve önmagamat, a világ más, általam szeretett pontjain sem (volt?) mindig jobb és könnyebb az élet.

Az ember gyakran kerül döntéshelyzetekbe – amit én még így 31 évesen is – elég nehezen viselek. Amikor a múlt hétvégén Savuot ünnepén, kedves ismerőseimmel Kfar Tavorba utaztunk, a Tábor-hegy tövében úgy éreztem, jól döntöttem, hogy engedve a felkérésnek, maradtam. Nem mindennap járhat bibliai tájakon az ember… Tegnap reggel, tervezett budapesti munkába állásom napján, olvasva és látva a újabb véres híreket, egy nanonyit alábbhagyott a lelkesedés.