posztdok napló 188. – a reptéri csók íze, avagy padunk a tengerparton (szentföldi szerelem 5. rész)

A városszéli Aluf Sade megállóban vettünk búcsút a 400-as járaton Bnei Brak felé tartó utastársainktól. Miközben a 63-as városi buszra vártunk, elhúzott mögöttünk a Jeruzsálemben hiába várt 427-es. Ezek szerint mégis az Internetnek kellett volna hinni, s nem a Tachanat Merkaziton kifüggesztett, a pénteknél áthúzott menetrendnek.

A csomagok hazavitele után újra ott ültünk a fehér-kék járművön, s 45-50 perc alatt be is értünk Tel-Avivba. Barátnőm végre megérthette, miért nem töltöm a szabadidőmet a beachen. Két órát utazni egy kis pancsolásárt???… Hát igen, a csúcsforgalom idején Ramat Gan valóban vidéknek számít.

Mintha egy amerikai romantikus filmből léptünk volna ki, úgy sétáltunk végig a tengerben a szállodákkal szegélyezett partszakaszon. Amikor a ragyogó napsütésben kedvesem szemébe néztem, újra szerelmes kamasznak éreztem magam. Nem csak céltalanul bolyongtunk odalent,  fontos küldetésünk volt. Egy padot kellett megkeresnünk, amelyen februárban hosszú ideig üldögéltünk egymás mellett, s nagy valószínűséggel mindketten azon törtük a fejünket, hogyan is kéne elmondani, hogy nem vagyunk közömbösek egymás iránt

Mint ahogy február 19-én lejegyeztem a Posztdok Naplóba: “…Délután séta a tengerparton, hosszú, “már nagyon hiányzott” beszélgetés egy padon a pálmafák alatt korcsoportvezető társammal..”

Nyolc hónap elteltével újra ott ültünk ugyanazon a utcabútoron, a jacht-kikötővel szemben. Ezúttal már mint egy pár, két ember aki elkezdi tervezni a közös jövőjét…

Mire az ünnep beköszöntött, vissza is tértünk a külvárosi otthonomba. Sushi vacsora, feledhetetlen beszélgetések…

Szombatra tele voltunk kirándulási tervekkel, aztán, mint azt Jeruzsálemben megszoktuk, gyorsan felül is írtuk azokat. Este azért benéztünk Tel-Avivba, hogy találkozzunk kapcsolatunk egyik legnagyobb drukkerével, Rosival, a nyári tábor-pszichológusok gyöngyével.

Megállíthatatlanul múlt az idő, előrevetítve a közeli búcsúnkat szerelmemmel. A kalandoknak azonban még nem volt vége. A repülőtérre menő taxink nem tért rá a 4-es útra. A sofőr a GPS-t követve ismeretlen utakon vitt minket hátulról elérve a légikikötőt. A soha véget nem érő úton, lepergett előttem a kép, amit elrabolnak minket, s Rambót megszégyenítő bátorsággal mentem meg a mellettem ülő társam az őrült taxis karmai közül. Szerencsére a végén felbukkant a Ben Gurion épülete, s nem volt szükség Kung Fu Paszti Panda tudományára.

Kicsit meglepett, amikor az utazó “ismerősöm” biztonsági kikérdezése során, hozzám is odajött /pedig tisztes távolból szemléltem az eseményeket/ az illetékes, hogy meggyőződjön, valóban nálam járt-e a repülni akaró “utas”.

Volt még pár percünk, mielőtt a Nagy Ő eltűnt volna a tranzit rotundájának irányába. Búcsúzás, ölelés,… csók, melynek íze jó néhány hónapig hiányozni fog a posztdok életéből…

Ott álltam a bejáratnál még egy ideig, aztán szem elől tévesztetettem…  Véget ért a tíz mesebeli, varászlatos nap… Útban voltam Ramat Gan felé, a könnyeimmel küszködtem,  már most nagyon hiányzott…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s