Közel két hét blog-szünet után folytatódjon a Posztdok Napló. Nem volt tudatos az élmények elektronikus krónikába vetésének szüneteltetése. Az előző héten minden olyan szépen és simán ment, gyűjtöttem a történeteket, s mikor már majdnem billentyűzetet ragadtam, Ej ráérünk arra még! felkiáltással hessegettem el a bejegyzés írását.
Csütörtökön aztán megtört a “sikersorozat”. A hetet a nanointézet, minden hónap végén szervezett közösségi programja a Happy Hours zárta. Az első negatív élmények után hanyagoltam ezeket az összejöveteleket:
“Délután volt egy Happy Hours nevű program, állítólag most volt először, s ezután minden hónapban lesz. A nanointézet munkatársai jöttek össze az ötödiken üdítőzni, sörözni (hát remélem alkoholmentes volt!), chipszezni. A késő délutáni (16:00) órán már csak én voltam jelen a csoportból, s mivel nem ismertem senkit, s a résztvevők sem törekedtek arra, hogy egy vadidegennel töltsék a happy órájukat, csak keveset időztem a programon.2011. június 9.”
Ezúttal a mi csoportunk volt az egyik szervező, így nem maradhattam távol. Asztalokat cipeltünk, majd leültünk társasjátékozni még a tömegrendezvény előtt.
Négykor el is kezdődött a program, szinte egyszerre rohanta meg a 150-200 diák és kutató a falafellel, salátákkal megrakott asztalt. Az élelmesek lecsaptak a sörre, amely elengedhetetlen ezen a munkahelyi partin. Szóval ott álltam megrakott tányérommal, másfél év után jó néhány résztvevőt is ismertem már. Voltak akik vissza is biccentettek a köszönésemre, ami azért nem nagyon divat itt a Bar Ilan Egyetemen. Odahaza, ha nem köszönnél egy ismerősnek a kutatóközpontban rögtön bunkó lennél. Itt meg simán elmennek melletted, annak ellenére, hogy tegnap órákon át együtt mértünk. Kicsit oldalra húzódtam, hogy átlássam a terepet. 
Ott téblábolt mellettem az egyik professzor, akivel van egy közös témánk, de nem kérdezte volna meg, hogy halad a kutatás. S ha ő nem akart beszélgetésbe elegyedni, hát én sem zavartam a köreit. Ahogy ott néztem ki a fejemből egyre több céltalanul bolyongó tudóst és tudóspalántát véltem felfedezni. Lehangoló volt, s egyre rosszabbul kezdtem magam érezni. Mintha ebben az országban, de legalábbis ezen az egyetemen, senkit nem érdekelne igazából senki, s mindenki abszolút közömbös lenne a másikkal. Felhörpintettem még egy pohár kólát, s távoztam. Na jó, valószínűleg velem van csak a hiba, s én nem vagyok túlságosan nyitott s közösségi.
Szóval össze is állt a fejemben egy poszt IZRAEL KÖZÖMBÖS ARCÁRÓL. Annyira tetszett a képzeletben megfogalmazott bejegyzés, hogy fel is keltem másnap reggel hatkor, hogy mire mások felébrednek már ott legyen a link a Facebookon. 
Éppen gépelni kezdtem, amikor eszembe jutottak pesti főnököm szavai: “András, legközelebb inkább aludj egyet rá…” Így tettem. Az elkövetkező napokban felhívtak az ashkeloni rokonok, Orna és Yossi, buliba invitált az unokatesóm és Ági néniékkel is eltölthettem egy kellemes vacsorát. Szóval hiba lett volna egyértelműen kijelenteni, hogy itt a Szentföldön KÖZÖMBÖSEK az emberek.
Az előző hetek kutatói pörgését vasárnaptól felváltotta a tudományos tökölődés: kéziratok felett ülünk órákat, még mérjük meg ezt, meg azt,… ez így van, á nem mégsem… akkor adott egy kérdés még, á nem még három, öt….
Hát igen, amikor az embernek a benti dolgokon jár az agya, nehezen kezd blogot írni. Mindehhez jött még valami lappangó egészségügyi probléma is, amin még mindig nem gördültem túl… Egyszóval a szándék az mindvégig jelen volt, az eredmény meg most olvasható 🙂
KISPASZTI WEB 