Zakatol a vonat Ashkelonból Tel-Aviv felé múlt hét szombat este. Hirtelen rádöbbenek, se chanukiám, se gyertyáim nincsenek odahaza, annak ellenére, hogy ma este beköszöntött az ünnep. A kilenc ágú gyertyatartómat Európába “menekítettem” a legutóbbi, váratlan utazásomkor. Abban bízom, hogy az Azrieli Centerben, a HaShalom pályaudvar mellett kapok majd egy készletet. Tévedtem, minden volt, csak chanukia nem, az ünnep első napján. Hát akkor idén 7 napon át tartom csak az ünnepet – összegzem a tanulságot a 63-as busz fedélzetén. Időközben befutnak az otthoni gyertyás képek, pislákol a láng a barátnőm Jeruzsálemben közösen vásárolt gyertyatartójában, a tesómnál, s odahaza Komáromban is.
Vasárnap az egyetemi ebédszünet alatt végre beszerzem a hiánycikkeket. Van már 44 gyertyám és 14,99 sékelért gyertyatartóm.
Este a Drory könyvtár szülinapjára vagyok hivatalos, gyalogosan sietek hazafelé, hogy még az oda indulás előtt fellobbantsam a lángokat. Varázslatos ezekben a napokban Ramat Gan. Tavalyról, első izraeli chanukámról megmaradt a kép, amint átvágok Bnei Brakon, s mindenfelé az ablakokban fényeket látok a buszból. Hasonló érzés fog el ezúttal saját városomban. Családok ülnek a teraszokra kitett “lámpásoknál”, a kapuk előtt kis sámlira helyezett akváriumokban pislákolnak a mécsesek. A Negba utca boltjait minden este gitárral, dobbal felszerelt vallásos fiatalok látogatják végig, s nyomukban ott világítanak az ünnep fényei a fodrászatok, műkörmösök, fotósok, ruhások kirakataiban. Mintha betlehemező gyerekeket látnánk valahol a vidéki Magyarországon…
A gyertyák ott sorakoznak az új szerzeményben, nincs sok időm, előveszem a gyufás skatulyát. Ne máá… – képedek el a dobozt kinyitva, amit gyufának hittem a szuperben, valójában kis úszó kanócokat tartalmaz. Ez nem lehet igaz, nincs idehaza egyetlen szál sem. Azon tűnődöm, nincs-e valamelyik táskám zsebében egy laborból menekített öngyújtó, de arra sem akadok rá. Az idő egyre múlik, lassan indulnom kéne, de az ünnepi gyertyákat muszáj fellobbantanom. Felforgatok mindent… s a legutolsó dobozban rálelek az unokatesóm tavaly szeptemberi esküvőjéről magammal hozott ünnepi feliratú tűzforrásra. Már azon törtem a kobakom, kémiai reakcióval vagy az elektromos áramot felhasználva hogyan is gyújtanám fel meg a chanukiát.
A hét másik fontos kelléke a fánk. Akad belőle mindenféle méretű, töltelékű és díszítésű. Az olajban sült finomságot kapjuk a Kémiai Tanszék ünnepi összejövetelén; a csütörtök este az egyik diák új otthonában tartott kutatócsoporti “bulin”.
Ott van a kilenc ágú fényforrás szinte minden útkereszteződésben, az épületek tetején, de pislákolnak a lángok az irodákban, áruházakban, közintézményekben is.
A hétvégén ismét dél felé veszem az irányt. Chanuka utolsó napjait együtt töltöm a családunk itt élő tagjaival. Az ünnepnapok mellett a házigazda kerek születésnapja is emeli az események fényét. Megható, felemelő pillanatokat élek át. A péntek esti szombat-fogadást követően húszan üljük körbe az asztalt.
Másnap reggel, a család férfi tagjaitól kicsit elmaradva, egyedül baktatok a még kihalt ashkeloni utcákon a zsinagóga felé.
Azon tűnődöm milyen szerencsés vagyok, hogy itt a távolban is akad több olyan hely, melyet második otthonomnak tekinthetek. Közös ebéd, gyerek zsivajjal teli délután, Havdala és chanukai gyertyagyújtás.
Ez volt 5773 nyolc fényes napja idekint a Szentföldön, kár lett volna kihagyni.
KISPASZTI WEB 